Egyházman

(Ünnepnap lévén a különféle modellekről szóló témát egy novellával folytatjuk, amiben a keresztyén szuperhős jön, lát és megment egy gyülekezetet. Melyik modellt képviseli a három közül?)

-Akárhogy ráncigálom ezt a hosszabbítót, akkor is hiányzik még fél méter – panaszkodott az ifivezető, akinek nem volt ifije. A lelkész nekitámasztotta a reflektort a kéménynek, majd közelebb lépett, hogy lássa, mi a gond. Igen, az a fél méter nagyon hiányzott. Viszont ha a reflektort hátrébb húzzák, a felhők helyett csak a szomszéd ház tűzfalára tudják kivetíteni a jelet, az meg nem az igazi.

- Hozd fel azt a kis elosztót az asztal alól – mondta végül az ifivezetőnek.

- De az kell az erősítőnek.

- Egy alkalmat kibírunk erősítő nélkül is.

Mialatt az elosztót várta, a lelkész elgondolkozott azon, hogy igazából akármelyik alkalmat kibírnák erősítő nélkül, mert ünnepnapnak számított, mikor a pulpitustól nézve a harmadik széksorban is ült valaki. Persze az istentisztelet elején mindig mindenki hátra ült, így egyfajta hagyománnyá vált a lelkész fiatal, apró közösségében az előrehívás – mármint hogy a kedves tagok üljenek előre, hogy a később érkezők is könnyen helyet tudjanak foglalni. De már senki nem emlékezett arra, mikor is érkezett valaki utoljára későn, vagy újonnan, vagy úgy egyáltalán. Elméletileg most is a szokásos szerdai bibliaóra lenne, de a lelkészen és az ifi nélküli ifivezetőn kívül nem bukkant fel senki. Egy darabig tanácstalanul nézték egymást, majd – szinte a semmiből – beugrott nekik egy ötlet. Illetve Az Ötlet.

A lelkész elődje, aki megalapította a gyülekezetet, a szolgálat átadásakor beszélt az Egyházmanről. Sok éve történt már az a bizonyos istentisztelet, az új lelkész felavatása (az alapító meg valami kimondhatatlan nevű afrikai helyre ment misszionáriusnak, fiatal, dinamikus közösséget hagyva az utódjára). Az istentisztelet után szeretetvendégség következett és két szendvics között szóba került az Egyházman. Ő volt az, aki hatalmas lökést adott a gyülekezetalapításnak. Ő volt az, aki átlendítette a közösséget egy komoly válságon. Ő volt az, aki egy olyan evangelizációt tartott, ami megduplázta a gyülekezet létszámát. Ő volt az, aki kifestette az imateremnek használt lakótelepi lakást, aki megszerezte az engedélyt a válaszfalak kibontásához, sőt, még az építésügyi előadót is bemerítette, ha már úgyis dolguk volt egymással. És igen, mielőtt Egyházmant a következő helyre hívta volna a Lélek, még lement a térre, ahol a helyi vagányok gördeszkáztak, mutatott nekik pár trükköt, majd megalapította belőlük az ifit.

Pont ez járt az ifi nélküli ifivezető fejében, ahogy visszaért az bitumenszagú lapostetőre az erősítő mellől kiszedett hosszabbítóval. Az, hogy neki hova kellene mennie és milyen trükköket kellene mutatnia. És hogy miért nem tud semmiféle trükköt.

- Na, így jó - dugta össze a kábeleket a lelkész. Kicsit igazított még a reflektoron, megnyomogatta a ragasztószalagot az Egyházman-logó sablonja szélén, majd sóhajtott egy nagyot.

- Akkor mehet? - kérdezte az ifivezető.

- Mehet.

A kapcsoló csattant egyet és a reflektor kivetítette a kereszttel díszített nagy E betűt az alacsonyan szálló felhőkre.

Aztán semmi.

- És most? - nézett a lelkészre az ifivezető.

- Nem tudom. Az Egyházmanre várunk.

Mikor megunták a várakozást, lementek az imaterembe. Megtartották a bibliaórát, ahol félidőben felbukkant két régi tag, az egyikük még Egyházmanre is emlékezett, de mikor említették neki az Ötletet, csak legyintett: „Úgysem fog eljönni.” Nem is jött el, sem Ő, sem más.

- Bontsuk le a cuccot - javasolta a bibliaóra utáni kávézás végén a lelkész. Az ifivezető némán bólintott. Felmentek a tetőre, ahol a szél feltépte a logót formázó karton ragasztását és a nyirkos papírlap most ütemesen csattogott a reflektoron, egyszer ide, egyszer oda szórva a fényt. Mikor az ifivezetőnek sikerült kihúznia a toldott hosszabbítót, a hirtelen támadt sötétségben egyszer csak megmozdult valami nagy árnyék. A lelkész akkorát ugrott ijedtében, hogy magával rántotta a reflektor állványát.

- Hívtatok- magasodott fölé az Egyházman. - Itt vagyok.

- A frászt hoztad rám - közölte vele a lelkész.

Az ifivezető nem csak kínjában mosolygott. Tudta, hogy most már minden rendben lesz.

Rendben is lett. Életet leheltek a gyülekezet honlapjába, a Facebook-oldalukra is kirakták az üzenetet, hogy itt az Egyházman, szájról-szájra is terjedt a hír, na meg az Egyházman sem tétlenkedett. Körbejárta a régi tagokat, akiket már telefonon sem tudtak utolérni, mert azóta háromszor váltottak szolgáltatót, kiment az utcára Isten üzenetét hirdetni, a piacra és az áruházba vásárolva evangelizálni, imakört szervezett a még aktív gyülekezeti tagokból és korszerű gyülekezetvezetést tanított a lelkésznek és az ifivezetőnek esténként. Elhozta a legújabb könyveket és e-mailen átküldte a legjobb előadások linkjeit. Élet költözött az imaterem kopottas falai közé.

A következő ifire vagy húszan eljöttek, a legtöbb arcot korábban még soha nem látták. Az ifivezető csendesen mosolyogva ült a sarokban és nézte az Egyházmant, aki lubickolt a fiatalok társaságában. Mindent kézben tartott: gitározott a dicsőítés alatt, tanított, viccelődött, pizzát rendelt (saját pénzből), hordozta a Tüzet. Az egyik csendesebb pillanatban két csinos lány telepedett az ifivezető mellé, persze észre sem vették, mert egymás szavába vágva áradoztak az Egyházmanről. Hogy felvették ismerősnek. Hogy elhívta őket valami istentisztításra vagy mire. („Istentiszteletre”, dünnyögte az ifivezető.) Hogy olyan jóképű és tiszta jófej, pedig már milyen idős, harmincon is túl van. Mikor - jó másfél órát ráhúzva a hivatalos időre - végre elcsendesedett az imaterem, zárás előtt ketten még az Egyházmannel imaközösséget tartottak az elvetett magokért.

Majd ugyanez megismétlődött, kicsit talán még nagyobban, a vasárnapi istentiszteleten is. A szomszéd lakásból kellett székeket kölcsönkérni, hogy mindenkit le tudjanak ültetni, sőt, még a szomszédasszony is átjött, hogy megnézze, mégis mi folyik a fal túlsó oldalán. Két lelkes visszatérő tag felfedezte az Egyházman-logós kartont az egyik sarokban és mindenáron ki akarták ragasztani a pulpitus mögé, alig lehetett őket lebeszélni róla. Egyházman és egy nagyobb asztaltársaságra való régi-új arc az alkalom után elmentek együtt ebédelni, mások egy spontán énekpróbát-dicsőítést szerveztek délutánra. Több fiatal is újra felbukkant. A lelkész és az ifivezető nem győzték kapkodni a fejüket.

A spontán dicsőítés jócskán az estébe nyúlt. A romeltakarítás után valami jóleső fáradtság telepedett a lelkészre, ahogy az utolsó bögre teával a kezében ült a pulpitus tetején és a lábát lógatta. Igen, gondolta, ez már valami. Ez már gyülekezet. Most tényleg úgy érzi, hogy történik valami körülötte. Hogy nem hiába lelkész. Sőt, azt érzi, hogy lelkész.

Azután feltűnt neki, hogy valami hiányzik. Vagy valaki. Az ifivezető a főzőfülkében szöszmötölt az eldugult kávéfőzővel, tehát ő megvan, de... Hol van az Egyházman? A lelkész határozottan emlékezett arra, hogy – bár többen szerették volna – nem fogadott el egyetlen meghívást és programajánlatot sem erre az estére.

A lelkész letette a bögréjét, lehuppant a pulpitusról, majd kis tétovázás után elindult fölfelé a szürke betonlépcsőn. Mikor kiért a tetőre, mellbevágta a szél, a szeme pillanatok alatt könnyes lett a hidegtől. Az árnyéktól már meg sem ijedt. Egyházman ott gubbasztott az egyik kémény tetején, hosszú köpenye szinte vízszintesen lobogott mögötte.

- El kell mennem – közölte a lelkésszel. Tekintete valahova a csillagok felé irányult, látszott rajta, hogy lélekben már máshol jár.

- Ö... de hát még csak most jöttél – felelte tétován a lelkész.

- Amiért hívtatok, az megtörtént – mondta az Egyházman. - Én nem maradok egy helyen sokáig. Máshol is szükség van rám. Tele az ég a jelemmel, hívnak, megyek. Ez a dolgom. Ez az elhívásom.

- De mi lesz így velünk? - kérdezte a lelkész.

- Az Úr továbbra is veletek lesz és a kihajtott magok majd kisarjadnak – vigasztalta az Egyházman, majd mondott még egy áldást, felegyenesedett, kitárta a karjait és eltűnt az éjszakában.

A következő vasárnap már csak feleannyian voltak, mint az egyházmanes alkalmon, előtte az ifin pedig csak maroknyian, leginkább azok, akik lemaradtak a hírekről. Volt, aki az ajtóból fordult vissza, mikor megtudta, hogy az Egyházman elment. Pár héttel később az ifivezető és a lelkész megint csak egymást nézte a bibliaórán. Soha nem volt még ilyen sűrű a csend az imateremben.

- És most? - kérdezte végül az ifivezető, akinek újra nem volt ifije.

A lelkész sóhajtott egyet, majd a sarokba ment, ahol a szekrény mögé becsúsztatták az egyházmanes logó megviselt kartonját.

- Nincs más választásunk – mondta a lelkész.

- Akkor én meg hozom az elosztót az erősítőtől – fogta el a tettvágy az ifivezetőt is. - Nehogy már az a fél méter hiányozzon.

(Az írás szerkesztéséért köszönet Rédl Ádámnak! )