Honnan szerzünk embereket?

A blogot indító bejegyzésben felvázolt három modell abban is különbözik, ahogy a potenciális új tagok elérésére tekint. A mai bejegyzésben ezt vizsgálom meg gyakorlati és bibliai szempontból.

TANTERV

A „Tanterv” modellt használó ifjúsági szolgálatba érkező új fiatalok a legtöbb esetben valamiféle hatalmi helyzetnek engedve kezdenek el az alkalmakra járni. Gyülekezet esetén ez leginkább a családot jelenti: akik a vasárnapi iskolába járnak, zömmel azért járnak oda, mert a szüleik a gyülekezet alkalmain vesznek részt, a gyülekezethez tartoznak valamilyen szinten. Már csak az életkori sajátosságok miatt sem valószínű, hogy valaki az utcáról besétál egy ilyen alkalomra és ott ragad és az sem jellemző, hogy a gyülekezetbe járó gyerekek (sikerrel) elhívják az osztálytársaikat, barátaikat, hiszen ők ugyanúgy a szüleik hatalma alatt élnek. Van, hogy ez a modell megmarad a klasszikusabb ifis korosztálynál is, a gyülekezet „ifijét” gyakorlatilag a lelkipásztor és a tagok adott korosztályba tartozó gyerekei alkotják, jobb esetben egy-két lazábban kapcsolódó külsőssel. (És később a gyülekezet felnőtté avatott tagjai is – legyen az bemerítés vagy konfirmáció – is ilyen „hatalmi” helyzet alól, a gyülekezetből érkeznek.)

A közösség létszámbeli növekedése így a biológiai növekedéshez kötődik, ezzel az ószövetségi modellnek felel meg, ahol Isten szövetségébe a többség beleszületett és rendkívüli eseménynek számított, amikor valaki „pogány” háttérből vált Isten népének tagjává. (Pl. Ruth esete, vagy Jézus korában a prozeliták.) Ez a modell az újszövetség idején egyrészt anakronisztikusnak hat, másrészt óhatatlanul veszteségekkel jár (mert nem biztos, hogy minden gyerek lelkes ifis lesz, nem biztos, hogy minden hittanos és konfirmandus megmarad akkor is a gyülekezetben, amikor már önként, a hatalmi helyzet alól felszabadulva kell döntenie az alkalmakon való részvételről.

Ehhez a modellhez tartozik az iskolai vagy gyülekezeti hitoktatás is, nem csak a céljaiban (tudás átadása), hanem természetében is: legyen bármilyen jó és élményszerű a hittanóra, alapjában véve egy kényszerhelyzetről van szó, aki jár rá, többségében nem önszántából vagy saját kezdeményezéséből teszi (ez nem jelenti azt, hogy rosszul érzi magát ott). Evangéliumi céljait (hitre segítés, tanítvánnyá nevelés, életformálás, Isten dicsőségének keresése) ezért csak nagyon kis mértékben tudja betölteni, maximum szabályt erősítő kivételekkel.

A „Tanterv” modellre alapozó, kizárólag a hatalmi helyzeten keresztül hallgatókat (hittanosokat, vasárnapi iskolásokat, ifiseket) elérő módszert választó közösségek valahol (öntudatlanul) azt is elismerik, hogy más módon nem tudják elérni a fiatalokat. A hatalmi helyzet alól kikerülőknél pedig azzal szembesülnek, hogy nem bírják megtartani őket („kikonfirmálás”, a tízezernyi hittanos, aki utána nem jelenik meg az egyházi alkalmakon, a gyülekezetekből eltűnő fiatal felnőtt korosztály, stb.) Ez nem elsősorban a rossz módszerek problémája, hanem magából a helyzetből fakad: az evangéliumot nem lehet hatékonyan kényszer-hallgatóknak hirdetni, az evangélista számára a hatalmi helyzet valahol természetellenes. (Hol találkozunk világi hatalommal rendelkező evangélistával az Újszövetségben?)

A „Tanterv” modell másik kockázata az, hogy a szolgálat milyenségének fókusza átkerülhet a résztvevőkről a résztvevők fölötti hatalommal rendelkezőkre. Mivel az alkalomra való járással kapcsolatban nem elsősorban a fiatal dönt, ezért nagy lehet a kísértés arra, hogy ne a fiatalok igényeinek, hanem az őket odaküldők igényeinek akarjon megfelelni a szolgáló, a szolgálatot fenntartó. Gyülekezeti környezetben így előfordulhat, hogy a vasárnapi iskola vagy ifiszolgálat a (hívő) szülők által megtapasztalt, egy-két generációval korábbi formákat, hangsúlyokat, módszereket próbálja lekövetni, iskolai hitoktatás esetén pedig a „megrendelő”, az állami vagy magasabb egyházi szerv igényeit, elképzeléseit. Ezek önmagában lehetnek jók és megalapozottak, de mivel az aktuális résztvevőkkel ezeknek a magasabb fórumoknak nincsen semmi kapcsolata, a helyzetben benne van a cél- és aránytévesztés lehetősége.

PROGRAMOK

A „Programok” modellt követő ifjúsági szolgálat esetén az előbbi modellben vizsgált hatalmi helyzet hiányzik. Azok a közösségek, amik különféle programokon keresztül próbálnak új tagokat elérni, arra számítanak, hogy az esetleges érdeklődők egy ilyen rendkívüli, vonzóbb alkalomra inkább eljönnek, mint egy mezei ifiórára vagy istentiszteletre. A programmal a meglevő tagokat is motiválják arra, hogy szívesebben, bátrabban hívogassanak. Megfelelő módszereket alkalmazva, jó programválasztással, szervezéssel, hatékony marketinggel valóban szélesebb közönséget lehet elérni és nagyobb látogatottságot felmutatni – legalábbis a program idejére.

Mégis, ez a fajta – nevezzük így – evangélizációs modell legalább két sebből vérzik.

Az első seb az, hogy egy olyan versenybe száll be, ahol az esélytelenek nyugalmával indulhat. A világi programszervezők nagyságrendekkel hatékonyabban csinálnak mindent, mint amire a minden tekintetben forráshiányos egyházi szervezők képesek lehetnek. Az a létszám, ami egy imaházi evangélizációs rendezvényen zajos siker, egy falusi harmadrangú partihely esetén kínos kudarc. Az evangélizáló programok esetén nem a lelki tartalmat teszik ki a kirakatba („gyere el, mert lesz igehirdetés, imádkozás, megtérésre hívás!”), hanem a körítést („gyere el, mert lesz kaja, játékok, jó zene, jó fej előadó, stb.), körítés terén viszont egy gyülekezeti alkalom nem tud versenyezni a világi lehetőségekkel. A mai fiatalok kultúrájában a szórakoztatás fontos szerepet játszik és az igények egyre magasabbak, a választék egyre nagyobb – ahogy a lelkek üressége is a sok csillogás közepette. Épp ezért az egyházak szolgálatának az utóbbira és nem az előbbire kell koncentrálnia.

Így a másik – talán súlyosabb – seb az, hogy a programokra épülő növekedési modell nem azt teszi ki a kirakatba, amit valójában kínál. A normál gyülekezeti vagy ifjúsági életbe szeretné integrálni a reménybeli új tagokat, de ehhez épp hogy egy rendkívüli gyülekezeti alkalomra hívja őket. Ezzel gyakorlatilag beismeri, hogy a normál gyülekezeti működést még az állandó, stabil tagok sem tartják olyannak, hogy az alkalmas lenne új, külsős embereket, fiatalokat elérni, megszólítani és megtartani. (És sokszor ezt jól is látják, de ekkor nem a rendkívüli alkalom szervezése lenne a megoldás, hanem a közösségi élet, alkalmak átalakítása.)

Ráadásul ha a programokra épített növekedési modell sikeresnek bizonyul (mert könnyen lehet bizonyos tekintetben sikeres), akkor kinevelheti a „keresztény partiarcokat”: a fiatalokat, akik a gyülekezettől is azt várják, hogy az a pörgés, a szórakozás helye legyen, akiket az evangéliumi célok és a lelki növekedés helyett a konferenciákra menetel, a keresztény koncertek, rendezvények, táborok lelkesítenek, de azok sem a lelki tartalmuk miatt. Mivel mindez keresztény mázzal van leöntve, az alkalmak látogatottsága megfelelő és még a bibliai tanítást is elrejtik két pörgősebb blokk közé, sokan azt hihetik, hogy minden rendben is van. De ez a „lelki élet” addig tart, ameddig a programok átlépik az egyre magasabb ingerküszöböt és ameddig nem kell a részvétel mellett egyéb keresztény erényeket is felmutatni.

A „Programokra” épülő modell azonban – természetesen – rendelkezik pozitívumokkal is. Egyrészt egyfajta ellenreakció is lehet a világtól elvonuló, bezárkózó, életidegen gyülekezeti életre, másrészt folyamatosan keresi azokat a korszerű kommunikációs és közösségépítő formákat, amiket a modern, változó világ felkínál. (És amikről sok gyülekezet egyre inkább leszakad, zárvánnyá válik.) A hangsúlyokat megfelelő helyre téve és a programokat nem célnak hanem eszköznek tekintve ez a modell a korszerű ifjúsági munka fontos eszköze lehet.

PÁSZTOROLÁS

A „Pásztorolásra” építő modell a növekedést tekintve abból indul ki, hogy egy egészséges keresztény közösség esetén a növekedés természetes jelenség, ezért a hangsúlyokat az egészséges, érett hívők kinevelésére helyezi. A első gyülekezetnél is egy növekvő közösségről olvasunk, ami úgy növekedett, hogy nem szervezett rendkívüli programokat a külsősök számára, hanem a tagokat erősítette, táplálta, kapcsolta össze Istennel: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. ... Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet üdvözülőkkel.” (ApCsel 2, 42.47b)

A pásztorolást alkalmazó modell tehát úgy evangélizál, hogy az ifjúsági szolgálat során a fiatalok lelki életét erősíti. Ennek eszköze a bibliai tanítás (a tanterv-modellből ismerős eszköz), a tanítványozás, a lelkigondozás, a kiscsoportok kialakítása, ahol a fiatal szorosabb közösséget alkot más, hozzá hasonló hívőkkel, ahol ismert, szeretetkapcsolatot él át, számokérhető, de a lelki élet erősítésének fontos eszköze lehet az is, hogy különféle kihívások elé állítják, mint például egy rendezvény, program megszervezése, lelki és gyakorlati feladatok felelősségteljes teljesítése (a program-modellből ismerős eszköz.)

A pásztorolás során nem látványos dolgokból lesznek látványos dolgok. Ha egy hívő közösség lelki növekedést ér át, azt valószínűleg számbeli növekedés is fogja követni. Ezt le lehetne vezetni logikai alapon is, de a legfontosabb érv mellette az, hogy az újszövetségben is ezt látjuk. Míg a kortárs egyházak (nem csak a történelmi felekezetek) egyik közös gondolata magukkal kapcsolatban az, hogy fogynak, népszerűtlenné válnak, a régi módokon nem tudják megszólítani az embereket, addig a Bibliában azt látjuk, hogy a gyülekezetnek a növekedés a természetes jellemzője. A pásztori modell ebbe a látásba kapaszkodva teszi a legfontosabb helyre a meglevő hívők, tagok táplálását, fejlesztését - nem csak tanítással, igehirdetéssel, hanem az ige megélésére való buzdítással, gyakorlati segítéssel.

Itt található a modell egyik csapdalehetősége: ha a közösség túlságosan befelé fordul, zárvánnyá válik és nem tudja betölteni a küldetését. Ezért fontos, hogy megfelelő arányban beépítse a szolgálatába a másik két modell eszközeit is: a mély bibliai tanítást (ami nem egyenlő a hosszú tanítással!) az egészséges lelki élethez és a programjaiban a korszerűséget, a kortárs kultúrához való kapcsolódási pontok megtalálását és a kihívásokat.

Foglaljuk össze, honnan szerzik, szerezhetik a különféle modelleket követő ifjúsági szolgálatok az új tagjaikat:

Modell	Tanterv	Programok	Pásztorolás
Új tagok fő forrása	Hatalmi helyzet alól érkező fiatalok: gyülekezeti tagok gyerekei, a felekezethez tartozó hittanosok.	Pörgést, szórakozást, rendkívüli alkalmakat kereső világiak, „unalmasabb” helyekről átjövő hívő hátterű fiatalok.	Az egészséges hívők életét vonzónak találó világiak, lelki éhséget érző keresők a közösségen kívülről, lelki növekedést kereső hívők más közösségekből.
Erősség	Bibliai tudásanyag átadása.	Életörömöt sugárzó kereszténység, korszerű módszerek, a megszólítani vágyottak igényeire való odafigyelés.	A hívők lelki növekedésének előtérbe helyezése, „természetes” növekedési modell.
Kockázat	Kapcsolatok, lelki növekedés helyett csak az információ, a „tanok” átadása.	A formából kiüresedhet a tartalom, mást mutat, mint amit adni akar, sekélyes lelki életet generál.	Befelé fordulhat és felszínes bibliai tudást adhat át, ha kizárja a másik két modell pozitívumait.
Bibliai alap	Ószövetségi modell.	Még nem találtam.	Újszövetségi modell.