A lelki apátai okai (belső okok)

A lelki apátia meghatározása és tünetei után a mai bejegyzésben a lehetséges okokkal foglalkozunk, leginkább Sean Dunnkönyve alapján, de alkalmanként más forrásokkal és saját gondolatokkal is kiegészítve.

Természetesen ezek a dolgok nem jelennek meg tisztán, kizárólagosan egyes esetekben, mindenki problémája (és a megoldáshoz vezető útja) egyéni, illetve a külső körülmények megléte sem jelenti azt, hogy a hatásának kitett fiatal lelki apátiába fog esni. Az alább felsorolt és röviden részletezett okok inkább csak azt mutatják, hogy nagyobb a probléma kialakulásának valószínűsége, a már kialakult apátia esetén pedig segíthetnek megérteni azt, hogy mi történt – és megelőzni a helyzet további romlását.

Belső okok


• Álmegtérés (false conversion). Álmegtérésnek nevezzük azt, amikor valaki valódi újjászületés nélkül mutat megtérésre hasonlító jeleket, akár egy egész életet leélve ebben az állapotban. Fakadhat abból is, hogy valaki tudatosan vesz fel egy képmutató „hívő” álarcot valamilyen cél elérésének érdekében (pl. egy hívő lánynak udvarolva egyszer csak „megtér”), de sokkal gyakoribb az, amikor az álmegtért őszintén azt gondolja, hogy ő megtért. Ez lehet egy felszínes vagy torz evangélizálás eredménye („ha megtérsz, boldog leszel”, „ha elmondod a megtérők imáját, akkor megtértél”), lehet a hívő családnak vagy gyülekezeti háttérnek, hívő baráti társaságnak való öntudatlan megfelelni akarás („már tizennégy éves vagy, hívő családban élsz, és még nem tértél meg/merítkeztél be/konfirmáltál?”), felszínes gyülekezeti közösség, ahol az alkalmakon való részvétellel és a kirívó (kiderülő) bűnöket elkerülve le lehet tudni azt, amit tagként elvárnak a hívőtől.
  
  
  
  Az álmegtérőkből hosszú távon hiányozni fog a belülről fakadó öröm, az Isten igéje iránti vágyakozás, a lelki gyümölcstermés, de a tiszta életre való törekvés és az őszinte, lelki kapcsolatokra való képesség is. Előtérbe fognak kerülni a pótcselekvések: a vallásoskodó (felekezetieskedő) buzgóság, a programok, pörgések, „nagy” „lelki” élmények keresése és ezzel párhuzamosan a hétköznapi gyülekezeti életbe való belefásultság, a képmutató kettős (hétvégi keresztény/hétköznapi világi) identitás, őszintébb, érzékenyebb személyek esetén a hitből való teljes kiábrándultság („megtértem, nem jött be”).
  
  
  Az álmegtérők esetén igazából nem is beszélhetünk klasszikus „lelki apátiáról”, hiszen a külső máz ellenére nem lelki emberek – legyenek akármilyen régi gyülekezeti tagok vagy akár szolgálók is. Ahogy egyszer valaki találóan megfogalmazta: „Ami halott, az nem fog növekedni.” Viszont egy idő után érdekes szaga lesz, tenném még hozzá.

• Rejtett (vagy annak hitt) bűnök tudatos megtartása. A megtérés és a megszentelődés nem esik egybe időben, a megtérés után kezdődik a megszentelődés folyamata, az egyre inkább Jézus képére való formálódás. Ezt a folyamatot számos dolog gátolhatja, többek közt az is, amikor valaki ragaszkodik egy felismert, de elhagyni nem kívánt bűnéhez. Ez méreganyagként előbb-utóbb az egész hívő életét megterhelheti és lelki apátiához vezethet.

• Hitbeli éretlenségben való maradás. A lelki növekedés nem könnyű, főleg nem akkor, amikor szintet kellene már lépni. Ha valaki erre nem hajlandó, akkor – Pál szavaival élve – megmarad a tejnek itala mellett. Az ilyen – tudatosan az éretlenséget választó – fiatalok jellemzője lehet a folytonos elégedetlenség, a (nem építő) kritizálás, a csak befogadó/közönség szerep vállalása („itt vagyok, szórakoztassatok...”) - végső soron az önmaga körül forgás. Vagyis a lelki apátia.

• Elzárkózás. A hívő ember nem élheti meg a hitét közösség nélkül, ezt a közösséget pedig a Biblia „gyülekezetnek” hívja. Ez lehet egy házi gyülekezet vagy kisebb csoport is, nem feltétlenül egy intézményesült egyházi közösség (ami önmagában amúgy sem garancia egy lelki közösségre.) De a közösség nem azt jelenti, hogy egy légtérben együtt hallgatja a hívő Isten igéjét. Ha valaki gyülekezetbe, ifibe jár, de a hívőkkel való személyes, lelki kapcsolatok elől elzárkózik. Mondjuk egy ifis esetén a pörgésekben, játékokban benne van, de a komolyabb lelki dolgokba már nem folyik bele, sem társaival, sem a vezetőivel nem épít ki olyan kapcsolatot, ahol Istenről, a lelki életről beszélgetne, formálódna – sőt, mikor a többiek ilyennel próbálkoznak, kitér a felkínált lehetőségek elől (nyílt, vagy halogató módon). Az elzárkózás eleinte lehet döntés, de egy idő után kényszerpályává válik, amiből nehéz kitörni (egyedül szinte lehetetlen) és megrekeszti, megfojtja a hívő életét. (Részletesebben: 51. oldal)

(A következő részben a külső okokkal foglakozunk.)