Vagy talán pontosabb lenne úgy
írni, hogy inkább külső okok, ugyanis a lent felsorolt
okok nem feltétlenül eredményeznek lelki apátiát a fiatalokban.
Viszont olyan környezetet alakítanak ki, ahol nagyobb esély lesz
rá, illetve a fiatal hívő kevesebb védelmet és még kevesebb
segítséget kap ahhoz, hogy elkerülje a hívő életbe való
belefásulást, a lelki növekedés lelassulását vagy megrekedését.
Ha a közösségünkben sok fiatal küzd lelki apátiával, akkor
mindenképpen érdemes kritikus szemmel megvizsgálni azt a
környezetet is, amiben hívő fiatalként mozognak, hogy a tünetek
mellett az okokat is megtaláljuk. Persze sokszor könnyebb egyes
életeket gyógyítani, mint egy egész rendszert, de ha a
rendszeren, a környezeten tudunk javítani, akkor sokkal több
problémát tudunk megelőzni – de ez már túlmutat azon, ami a
legtöbb ifjúsági munkásnak a hatalmában áll.
Tehát az (inkább) külső okok
- A gyülekezeti/ifibeli környezet nem ösztönzi a fejlődést, a megtért hívőben kialakul az a kép, hogy ő már elérte a lelki fejlődés határait. Például a közösségben és a látogatott konferenciákon folyton evangélizálnak, megtérésre hívnak, ami egy hívő esetén már megtörtént, a továbblépéshez meg homályos, nehezen megfogható útmutatást kap, esetleg törvényeskedést ("ha ezeket és ezeket betartod, akkor leszel még jobb hívő" – sokszor nem is bibliai szabályokat, vagy „legyen nagyobb hited”, „fogadd hittel”), keresztény teljesítménykényszert tanítanak neki („szolgálj még többet”, „járj még több alkalomra”, „vállalj még többet”). A folytonos evangélizálás egy hamis „de jó vagyok, én már ezt rég megtettem” érzést kelt, az elmaszatolt vagy nem tisztán evangéliumi továbblépési alternatívák pedig félresiklást, kiábrándultságot okozhatnak. („Napi három órát olvasom a Bibliát és még mindig depressziós vagyok”, „Heti öt igehirdetést hallgatok meg és alig tudok megélni belőle valamit, igazából nem is emlékszem mindenre belőlük”). Sok közösségben túlteng a tanítás, de ezt nem segítik áthelyezni a gyakorlatba, megelégednek azzal, ha a tagok jelen vannak és nem követnek el kirívó bűnöket. A tiszta evangéliumi igehirdetés mellett is lelki apátiát okozhat az, ha nem dinamikus a közösség és nincs tanítványozás, nincsenek növekedésre ösztönző személyes hívő kapcsolatok, nincs evangéliumi értelemben vett számonkérhetőség.
- Éretlenül és felkészületlenül állítanak szolgálatba embereket és nem alakítanak ki olyan szolgáló közösséget, ami gondozná a szolgálatba állítottakat. Mindez kudarchoz, kiégéshez vagy felszínességhez vezethet. Az egyes szolgálatokra nagyon kevesen kapnak reális, őszinte (és szeretetteljes) visszajelzést, kiértékelést. Mindez az egész közösségre rányomja a bélyegét és végső soron sekélyes hívő életekhez vezet, ami a felnőtt gyülekezetből leszivárog az ifjúságba is. (James McDonald: Vertical Church)
- A szülők és/vagy a felnőtt gyülekezeti tagok élete nem nyújt vonzó perspektívát. A fiatal nem azt látja, amit mutatni akarunk, nem csak a vasárnapi hívő megjelenést nézik, hanem az ember egész életét és az életkorukból adódóan nagyon kritikusak. Ha nem látják azt, hogy a gyülekezeti életben a felnőttek lelkileg növekednének, nem látnak tanítványi kapcsolatokat, bűnelhagyásokat, helyette látják a gyülekezetnek szánt képet és a valódit otthon (vagy egymás otthonaiban), akkor felmerül bennük a kérdés: ők is ide tartanak? Belőlük is ez lesz? (Sajnos jó eséllyel igen.) A lelki növekedés keresése helyett így áthelyezik életük súlypontját olyan dolgokra, amiket vonzóbbnak találnak - a gyülekezeten kívül. Sokszor az a perspektíva, ami elriasztja a fiatalokat, a kapcsolatok hiányából adódik, a gyülekezet korosztályai igazából egymás mellett léteznek, lehet, hogy fizikailag egy helyen vannak, de valójában több párhuzamos csoportot alkotnak kevés átjárással és még kevesebb lelkileg építő kapcsolattal. Nincs lehetőség arra, hogy a különböző korosztályok megismerjék, elfogadják egymást, arra pedig főleg nincs, hogy tanuljanak egymástól (kölcsönösen). Ez a hozzáállás a világi kultúrából sugárzik át, ahol szinte tényként kezelik azt, hogy a generációk elszakadnak egymástól, de a gyülekezetekben ennek nem kellene így lennie. (David Kinnaman: You Lost Me)
- Megszokott, rutinná vált hívő élet. Ez leginkább a gyülekezetben felnövő fiatalokra jellemző, de pár év alatt bármelyik olyan „új” hívő tizen- és huszonévest elérheti, aki intenzíven jár istentiszteleti alkalmakra. A gyülekezetbe járás lehetőségből kötelezettséggé majd kényszerré válik, minden unalomig ismerős, megszokott, kiszámítható – és biztonságos. Az evangélium sokkoló igazságai megszokott fordulatokká tompulnak, a tanítások, történetek egy idő után körbeérnek és kezdődnek elölről. A tárgyi tudás nem válik szívbéli hajtóerővé, a hit szenvedély helyett a fiatal életének egyik (folyamatosan halványuló) színévé válik, viszont a sok tudás kialakíthat egyfajta felsőbbrendűségtudatot és kettős mércét. (Bored with God, 28. oldal)
- Gyakran cserélődő ifivezetők, sérülő kapcsolatok, bizalmatlanság a lelki vezetők felé. Az ifjúsági munkások pozíciója nem valami stabil – egyes statisztikák szerint az átlagos élettartalmuk két év egy csoport élén. A kiégő ifivezetők távozása nem mindig zökkenő- és konfliktusmentes, ami a közösség kapcsolatainak sérülésével jár. Egy-egy ilyen váltás után a fiatalnak nehézséget okozhat egy bizalmas, lelki kapcsolat kiépítése az új vezetővel, ez pedig a belső okoknál említett elzárkózáshoz vezethet. (Doug Fields: Az ifjúsági munka első két éve) Ráadásul a sűrű vezetőváltásokkal terhelt ifjúsági szolgálat nem képes arra, hogy rendesen megfogalmazza és megélje azt, hogy mi is a létezésének célja, milyen bibliai küldetést kell betöltenie, öncélúvá, egyfajta keresztény színezetű klubbá válhat, minimális külső misszióval és belső, lelki növekedéssel. Az ifivezetőt pedig pásztor helyett programszervezőnek tekintik (lásd a különféle modelleket.)
A következő részben megnézzük,
hogy Sean Dunn szerint hogyan lehet felvenni a küzdelmet a hívő
fiatalokat sújtó lelki apátiával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése