A lelki apátia gyógyítása

A lelki apátia bemutatása és a hozzá vezető belső és külső okok után nézzük meg, hogy - Sean Dunn könyvét kiindulási alapnak használva - hogyan lehet kimozdítani a fiatalokat ebből az állapotból.

Az első lépés mindenképpen a probléma felismerése. Ehhez tisztában kell lenni azzal, hogy milyen az egészséges, növekvő keresztény élet, azzal, hogy a hívő ember nem írható le sablonokkal, hiszen Isten mindenkit másnak teremtett, más lelki ajándékokat ad neki, más feladatra hívta el Krisztus testének szolgálatára. Nem lesz mindenki tanító, evangélista vagy dicsőítő zenész. Ugyanakkor vannak olyan keresztény tulajdonságok, ami minden hívőé és amit a fiatal hívőktől is jogosan elvárhatunk. Nem lesz mindannyiukból tanító vagy igehirdető, de Isten igéjének rendszeres tanulmányozása, a Biblia olvasása minden megtért ember hívő életének része kell hogy legyen. Nem lesz mindenkiből „imaharcos”, de az egyéni és a testvérekkel való rendszeres imádkozás a lelki élet elengedhetetlen része kell hogy legyen. Nem lesz mindenkiből milliókat megtérésre hívó és vezető sztárevangélista, de a hit megvallása (de minimum a vallástételre való készenállás) még a kamasz hívőktől is elvárt. Ugyanez a helyzet a szolgálattal: nem lehet egészséges hívő élete annak a fiatalnak, aki semmiféle szolgálatot nem vállal a hívő közösségében (vagy egyenesen nem tartozik hívő közösségbe). A szolgálat lehet sokféle (a gyülekezeti helyiség takarításától kezdve az imakör vezetéséig vagy áhítat tartásáig), de szolgálni kell. A fiataloknak is.

Ha olyan fiatalok közt szolgálunk (vagy csak ismerünk olyan fiatal hívőket), akik beleragadtak a lelki apátia állapotába, az első és a legfontosabb dolog az imádkozás. Sean Dunn szavaival „imádkozzunk gyakran és imádkozzunk agresszívan” (29. old), hordozzuk imádságban a lelki életében megragadt fiatalt, Isten elé hozva azokat a konkrét dolgokat, amikkel küzd. „A kitartó imádság a legkeményebb szívet is megpuhíthatja.” (ibid.) Ez mindennek az alapja, ha nem tudunk kitartóan imádkozni a lelki apátiával küzdő fiatalokért, akkor addig ne is lépjünk tovább, amíg nem sikerül ezt megoldanunk.

A további lépések közül néhány:



- Ne elégedjünk meg azzal, hogy a fiatalok elméleti tudással rendelkezzenek a hitről, ne tudjuk le a probléma kezelését egy csupán információt átadó tanítással. A legtisztább és legalaposabb elméleti tudás is felfuvalkodottsághoz és önigazoláshoz vezet, ha nem kapcsolódik gyakorlattal. (28. old.) Állítsuk őket konkrét kihívások elé, ahol a bibliai tanítások gyakorlatban való működőképességét is megtapasztalhatják – vagy a saját kudarcaikat, ha önerőből, Isten nélkül akarják ezt megoldani. Nem is kell messzire menni: valósítsuk meg a közösségen belül azt a testvéri szeretetet, amivel az Újszövetségben és legnagyobb parancsolatban találkozunk.

- Lépjünk túl a kifogásokon! Tudatosítsuk a fiatalokban, hogy mindenki maga felelős a saját hitéért, akkor is, ha már sokadik generáció óta keresztény családból származnak. Könnyű másokat okolni a saját lelki problémáinkért, megfeneklett lelki életünkért. Lehet hivatkozni szülőkre, ifivezetőre (mondjuk az előbbiek képmutatók, az utóbbi tehetségtelen), lehet, hogy a kritika jogos is és ezek a személyek tényleg olyanok, hogy akadályozzák az ember lelki életét – de ekkor sem indokolható az apátiába süllyedés, ekkor sem ruházható át a felelősség. Legtöbbször a kifogások azok, aminek látszanak: kifogások, nem pedig valódi akadályok, kényelmes indokok, amivel próbálják magyarázni a bizonyítványt. Ne fogadjuk el! (39. old.)

- Iktassuk ki a média által jelentett torzítást! (Sean Dunn „szűrőnek” hívja, a fiatalok által fogyasztott média kiszűri a keresztény tanítás bizonyos részeit, ezért éreztem pontosabbnak a „torzítás” szót). (41. old.) A világi média olyan viselkedésmódokat, olyan értékeket közvetít, amik ellenkeznek a bibliai emberképpel és értékekkel. Hiába gondolják a keresztény fiatalok, hogy ez rájuk nem hat, a felmérések alapján ez nem igaz. A túlzott és kritikátlan világi médiafogyasztás eltorzíthatja a keresztény fiatal gondolkodását saját magával kapcsolatban (pl. a világi szépségideálhoz méri magát), a szexuális tisztasággal kapcsolatban, kevésbé lesz ellenálló a csoportnyomással szemben, viszonylagosnak fog gondolni egyes bibliai igazságokat, kijelentéseket. Személyesen még hozzátenném, hogy a keresztény média is hasonló módon torzíthat, irreális ideálokat állítva fel vagy a „keresztény popkultúra” (koncertek, megarendezvények) felmagasztalásával az a kényszerképzet alakulhat ki a fiatalban, hogy ezek a pörgős dolgok jelentik az igazi lelki élményeket, az igazi „dicsőítést”, és ami otthon, a hétköznapokban van, az maga az unalom.

A vezeték nélküli internettel és a hordozható eszközökkel a modern fiatal médiához való kapcsolódása akár reggeltől estig tarthat, nem ritka látvány az istentisztelet közben okostelefonozó hívő fiatal sem már. Az ezzel kapcsolatos lépések ezért fontosak, de még fontosabb, hogy ezt ne törvényeskedve tegyük, hanem szeretettel és hitelesen - „a legkiválóbb utat” mutatva. (1Korinthus 12,31b)

- Hozzuk ki őket az elszigeteltségből! A lelki apátia belső okainál már említettük az elszigeteltséget. Ez az elszigeteltség jelenthetui azt, hogy valaki közösségbe tartozás nélkül próbál keresztény lenni, de azt is jelentheti, hogy egy hívő közösség (ifi, gyülekezet, házicsoport, stb) tagja, de a mélyebb lelki kapcsolatok elől elzárkózik, ezért nem növekszik lelkileg, megreked. (51. oldal) Az elszigetelődésnek sokféle oka lehet, a zárkózott személyiségtől kezdve a múltbeli rossz tapasztalatokon át egy rejtett bűn takargatásáig. Az ifjúsági munkás számára ezért fontos, hogy felismerje azokat az elkerülési stratégiákat, amikkel a fiatalok ki akarnak térni a mélyebb lelki kapcsolatok kialakítása elől. (Mindezt természetesen a vezető részéről imádkozásnak kell megelőznie, és azzal is tisztában kell lennie, hogy nem biztos, hogy ő az alkalmas személy arra, hogy mélyebb vizekre evezzen azzal a bizonyos fiatallal – ez esetben a vezetőnek megpróbálhatja összehozni a fiatalt egy másik, érettebb keresztény segítővel, aki alkalmasabb erre a kapcsolatra, az elzárkózás enyhítésére.) Ilyen elkerülési stratégia lehet a téma elterelése, semmitmondó válasz adása (ebbe beleértve a válasz viccel való elütését), a soha rá nem érés, stb.

A szerző azt is javasolja, hogy tegyünk fel konkrét kérdéseket a lelki élettel vagy az észlelt problémával kapcsolatban, és ezt inkább tegyük előbb, mint később. Ha nem egy konkrét problémával akarunk foglalkozni, „csak” a már kialakult pozitív kapcsolatnak szeretnénk nagyobb lelki mélységet adni, akkor mondhatjuk például azt, hogy a jövő héten szeretnénk többször imádkozni a fiatalért és kérjünk tőle konkrét dolgokat, amikért imádkozzunk. (Lehet, hogy először csak általános dolgokat fog mondani, ekkor elégedjünk meg ennyivel – iskola, felelés, ne legyen beteg, stb. -, de ha többször is kérünk tőle imatémákat, akkor látja majd, hogy komolyan gondoljuk és jobban megnyílhat. Rákérdezhetünk arra is, hogy van-e valami, ami mostanában a Bibliával, Istennel vagy a gyülekezettel kapcsolatban foglalkoztatja, amin gondolkodik. Kerüljük az iskolai számonkérésre emlékeztető megkereséseket (pl. „Na, olvastál már ma Bibliát? Milyen ige volt? Mit tanultál belőle? Miért nem emlékszel rá pontosabban?), mert azzal csak az elzárkózást növelhetjük.

A problémamegoldó rákérdezéseknél Sean Dunn és Doug nevű fiatal esetét hozza fel példának:

„Míg vannak fiatalok, akikben nem is tudatosul, hogy rejtőzködnek, mások gondosan kidolgozott falakat építenek fel azért, hogy távol tartsanak maguktól. Nagyon is tisztában vannak vele, hogy megkérdőjeleznéd az életükbe fogadott bűnt.

Doug is egy ilyen diák volt. Többfelől is hallottam, hogy testi kapcsolatra akarja rávenni az egyik lányt az ifinkből. Mondtam neki, hogy szeretnék vele beszélgetni, de folyton kifogásokat hozott, hogy egyik időpont se jó neki valamiért. Végül nagy nehezen találtam egy rést a jól kiépített védelmén és egyeztettünk egy időpontot.

Rögtön az elején rákérdeztem a dologra:

- Na, és hogy vagytok Lynn-nne?

- Jól – felelte egykedvűen.

- És hogy vagytok lelkileg? Vigyázol rá testileg is vagy átlépítek azokat a határokat, amiket Isten felállított?

A magabiztossága egyből eltűnt. Minél többet beszélgettünk, annál csendesebbé vált.

- Figyelj ide, Doug – mondtam neki. - Tudod, hogy szeretlek. Én pedig azt tudom, hogy Isten arra hív el téged, hogy vezető legyél és kiállj érte. Ez pedig a legszentebb kapcsolataiddal kezdődik. Amikor a testi kapcsolat határait feszegeted Lynn-nel, akkor nem véded őt, hanem sérüléseket okozol neki.

Valami végül betalált és Doug beismerte, hogy mostanában érezte, hogy a Szentlélek is erre a gondolatra vezeti, de figyelmen kívül hagyta. Azt is bevallotta, hogy tudatosan került engem és a többi ifivezetőt is, mert attól félt, hogy elítéljük majd a bűne miatt vagy meg akarjuk majd változtatni.

- Doug – mondtam -, te úgy döntöttél annak idején, hogy Istenért akarsz élni és neki akarsz tetszeni. Ha tényleg így van, akkor itt az ideje, hogy valóban Őt keresd és hagyd, hogy átformáljon.

(…)

Pár héttel később Doug és Lynn szakítottak és a fiú ma Krisztus odaszánt követője.” (52. old.)

A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy persze nem minden esetben mennek így a dolgok. Azt javasolja, hogy ha gondosan kiépített védelmi rendszerrel találkozunk, akkor egyszerre mindig csak egy téglát üssünk ki belőle és fokozatosan haladjunk, közben pedig készüljünk fel arra, hogy a fiatal részéről nyílt vagy alattomosabb „ellentámadást” is kaphatunk, valami sértést vagy egyéb bántó dolgot. (A szerzőhöz egyszer odament egy ilyen fiatal és azt mondta neki, hogy a másik ifjúsági munkás sokkal jobban bejött a barátjának, mint a szerző...)

- Segítsünk nekik felállni, ha elbuktak! A bűnök, bukások mindenkit végigkísérnek keresztény élete során, de nem szabad, hogy a hívő személyiség részévé legyen az, hogy bizonyos dolgokban elbukik és ebbe beletörődik. Néha külső megbélyegzésre sincs szükség, saját magát ítéli el és gáncsolja el az ember, amikor beleragad a bukott állapotba, innen pedig külső segítség nélkül nagyon nehéz kijutni. (Egy törvényeskedő közösség nem tartozik a „külső segítség” kategóriájába!)

Sean Dunn szerint amikor a hívő fiatal beletörődik a bukásba, a következő dolgok is megjelennek az életében:

* nem lesz ereje keresni az Urat

* negatív érzelmek uralják le a gondolatait

* mindig másokkal hasonlítgatja össze magát és így egy valótlan képet alkot magáról

* elkerüli azokat a helyeket (vagy lelkiállapotokat), ahol Isten megszólíthatja

* támadja, gúnyolja azokat, akik próbálnak helyes módon élni

* és egyre mélyebbre merül a bukott állapotába 

Ha a bukásaik miatt lelki apátiába süllyedt fiatalokkal foglalkozunk, akkor fontos, hogy a belőlük áradó negatív érzelmeket, gondolatokat vagy reakciókat ne lázadásnak tekintsük. Lehet, hogy őket is frusztrálja az állapotuk és ezt nem tudják máshogy kifejezni. Még fontosabb, hogy szeressük őket úgy, ahogy Isten is szereti a bűnös embert (de nem a bűnét), ne akarjunk tökéletesnek mutatkozni, a tökéletesség helyett az Isten felé vezető irányra tegyük a hangsúlyt és mutassuk meg nekik Isten ígéreteit, a győzelmet, ami minden hívőre vár Isten oldalán. (57-62 old.)

- Teremtsünk biztonságos környezetet! Az ifjúsági szolgálat során ne adjunk teret annak, hogy egymástól vagy a szolgálóktól bántást kapjanak vagy adjanak. Hangsúlyozzuk a pozitív szavak és megnyilvánulások fontosságát, erejét és biblikus voltát, ebben járjunk az élen! Tudatosítsuk, hogy mindenki felelős az általa okozott sebekért, még akkor is, ha óvatlanságból vagy gondatlanságból okozta! (90. old.) (Pl. valaki „beszólogatós” fajta és nem akart személyesen megbántani valakit, de mégis sikerült neki.)

- Formáljuk ki a megfelelő értékrendet, helyes prioritásokat! A fiatalok többsége esetén nem az a kérdés, hogy lelkesek-e, hanem az, hogy mi iránt lelkesednek. A kereszténység nem jelenti azt, hogy a hívőt semmi más nem érdekelheti a Biblán meg a gyülekezeti életen kívül, de ha egy hívő fiatalt a Biblia, a lelki dolgok szinte egyáltalán nem érdeklik, akkor ott egyéb gondok is vannak vagy lesznek. Nagyon fontos, hogy mindenkinek legyen olyan dolog az életében, amit örömmel végez, egy hobbi, sport, művészeti tevékenység, bármi, de még ennél is fontosabb, hogy ez mellett maradjon hely Isten számára is az életében. Sean Dunn felidéz egy esetet, ami egy gyülekezeti szabadtéri sütögetés során történt. Felfigyelt hat fiatalra, akikben egy közös volt: mindannyian doboltak. Folyton a különféle felszerelésekről beszélgettek, vagy koncertekről, amiken játszottak. A szerző odasétált hozzájuk és bedobott nekik egy feladatot: beszélgessenek öt percig bármiről, csak a zenét nem említhetik. Fél percig csak nézték egymást, majd egyikük bedobta valamelyik együttes nevét. Ezen zavartan nevettek, majd ismét elhallgattak és így maradt az öt perc végéig. (95. old.) Bár mindannyian (elvileg) hívő fiatalok voltak, semmi más közös témájuk nem akadt a doboláson kívül. A fiatalok beszélgetései megmutatják azt, hogy mi érdekli őket – és mi nem. Ne tartsuk természetesnek és elfogahatónak, hogy hívő fiatalok sohasem beszélgetnek lelki dolgokról egymás közt – ez a lelki apátia egyik jele!

Végezetül nézzük meg a „Mikor már unjuk Istent” záró sorait:

„Hogy emlékeznek majd a fiataljainkra? Rendes gyülekezeti gyerekek voltak, akik jól viselkedtek, rendszeresen jártak templomba és keresztény pólókat hordtak? Vagy úgy, hogy ők voltak az a nemzedék, akik visszahozták a szenvedélyt az egyház életébe, mert megtanultak Isten jelenlétében élni? „Úr Jézus, bárcsak a fiatalok vágynának rád! Bárcsak ismernék a hangod és nem tudnának élni a jelenléted nélkül! Istenünk, kérlek, űzd el a fásultságukat és gyújts szenvedélyt a szívükben irántad! Hagy legyenek ők az a nemzedék, ami keres téged és megadja magát az akaratodnak! Mutasd meg nekünk, hogyan vezessük őket egyenesen hozzád, hiszen ők a tieid! Ámen!”

(105. old)

Az oldalszámok az angol kiadás oldalszámai.