(Egy befejezetlen és kiadásra alkalmatlan kézirat első jelenete.)
Semmi különös
nem látszott rajta, mikor először kiállt a B-színpad pulpitusa
mögé. Neve semmit sem mondott még a legbennfentesebbek számára
sem. Még azok sem hallottak róla soha, akik már a legelső
Találkozón is ott voltak pattanásos kamaszként, ma meg komoly
családapai tekintetükkel, csemetéiket terelgetve nézték a furcsa
nevet a programon: Tahot Imre nyugalmazott lelkipásztor
evangélizációja.
Az előadást
megelőző lanyha marketingtevékenységet látva nem csoda, hogy
alig pár tucatnyian lézengtek B-színpad előtt Tahot Imre
evangélizációjára várva. Késő délután volt már, a
napközbeni kegyetlen hőség kezdett alábbhagyni, a hőguta
veszélye nélkül lehetett már sétálgatni, üldögélni, megnézni
a sportolási és egyéb szabadidős tevékenységeket közelebbről
– ráadásul egy országos egyházi találkozón minek
evangélizálni? Azért persze a szervezők bölcsen beiktattak egy
ilyen programot is, elvégre nem lehetetlen, hogy nem hívő, de a
hit iránt érdeklődő látogatók is megjelennek. Ha nem is sokan.
Nekik pedig ott volt Tahot tiszteletes.
A meleg ellenére
fehér inget és nyakkendőt viselt, ritkás ősz haja majdnem a
válláig ért, több tincse is izzadtan tapadt a homlokára. Inkább
életuntnak, mint az evangélium tüzétől égőnek tűnt az arca,
ahogy felballagott a csöppnyi színpadra s megkocogtatta a
mikrofont.
- Ez a színpad
tele van zsinórokkal – közölte egykedvűen, öreges hangját
mennydörgő robajjá változtatta a mikrofon, amihez nagyon közel
hajolt. A sarokban meghúzódó hangtechnikus egyből integetett is
neki, hogy beszéljen távolabbról, mert ez nem olyan mikrofon, de
hiába, Tahot tiszteletes hasonló hangerővel folytatta: - Az én
koromban már nem kellemes dolog elesni bennük, úgyhogy
elgondolkodtam azon, hogy kell-e nekem ez az evangélizáció.
Őszinte leszek: a hátam közepére sem kívánom.
