Az előző részben arról írtam, hogy az ifjúsági szolgálat nincs
létszámhoz kötve, nem kell egy minimális keret, ami mindenképpen
szükséges a szolgálat elindításához. Nulla főnél kezdtük,
amit a leendő vezető arra használhat fel, hogy felkészüljön a
szolgálatra, kialakítsa a támogató hátteret és azt a szokást
is, hogy folyamatosan képezze magát. Ez egyébként minden
létszámnál szükséges és soha sem késő visszatérni ide. Ez
igaz lesz minden szintre: akkor érdemes továbblépni a következőre,
ha a megelőző szinteket erősen és működőképesen tudjuk
tartani. Jelen esetben az, hogy elkezdünk személyesen foglalkozni
valakivel nem mentesít minket az alól, hogy továbbra is
imádkozzunk, tanuljunk és csapatban gondolkodjunk.
Ha
viszont már valamennyire készen állunk (és teljesen soha nem
leszünk készen! („Testvéreim, én nem gondolom magamról,
hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt
elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok
egyenest a cél felé.” Filippi 3,14 3,14 ), akkor
körülnézhetünk, hogy van-e legalább egy fiatal, akivel tudunk
foglalkozni? És ha van:
1 fő
Van
egy (vagy két) magányos fiatal hívőnk a gyülekezetben vagy a
gyülekezethez lazábban kapcsolódva. Vagyis ha ifjúsági
szolgálatra kaptunk elhívást, van szolgálati területünk.
Lehet,
hogy ez a fiatal egy új hívő, aki valahol máshol tért meg,
például elment egy táborba, abban a környezetben hozott egy
döntést, majd hazatért és a gyülekezeti hétköznapokban
próbálja ugyanazt a lelki élményt keresni, amit a „hegyen”
kapott... Lehet, hogy ez a fiatal egy gyülekezeti család gyermeke,
aki kijárta már a vasárnapi iskolát, konfirmált vagy amint
lehetett, bemerítkezett, de lehet, hogy még ő sem tudja eldönteni,
hogy miért is van a gyülekezetben: a családi háttere vagy Isten
hívása miatt? (És ki tudja, hogy meg fog-e maradni, amikor már ő
dönt arról, tag akar-e lenni...) Lehet, hogy ez a fiatal egy
kereső, egy „világi”, aki valahogy a gyülekezet erőterébe
sodródott, nem hozott döntést (még), de van benne valamiféle
érdeklődés, kíváncsiság – legalábbis egy ideig. Lehet, egy
ez a fiatal egy újjászületett, magányos hívő, aki – család
és korosztályos társak nélkül – egyedül van a gyülekezetben
és magányosan küzd azért, hogy növekedjen, de legalábbis
megmaradjon valahogy. Lehetne sorolni még, mert bár azt mondják,
hogy kevés fiatal van a gyülekezetekben, azért mindig akad
egy-kettő, és soha nincs két egyforma eset.
A
lényeg az, hogy egy-két ember még nem ificsoport és nem is lehet
ennyire alapozva ificsoportot indítani. (Ha a leendő ifivezető
akarná is, a gyülekezet vezetése valószínűleg lehűtené a
kedélyeit, mert ennyi embernek miért, azok se jönnének el, stb.
Bár ez az érvelés eléggé a farkába harapó kígyó esete:
nincs ifi, mert nem jönnek fiatalok a gyülekezetbe. Miért nem
jönnek? Mert nincs ifi... Chuck Bomar írja a fiatal felnőtteket
megcélzó szolgálatról: „Ha
nincsenek fiatal felnőttek a gyülekezetben, akkor ennek a ténynek
nem elriasztania kellene minket az őket megcélzó szolgálat
elindításától, hanem épp ellenkezőleg, épp egy ilyen szolgálat
beindítására kellene ösztönöznie. Hány ifis korosztályba
tartozó diák járna a gyülekezetedbe, ha nem lenne ifiszolgálat?”
(College Ministry 101, 196. oldal)
De
miért kellene ragaszkodni az ificsoport formájához? Ha adva van
egy felkészül, odaszánt szolgáló és egy (vagy két) fiatal,
akiket valahogyan, valamennyire megérintett Isten igéje, akkor
minden készen áll arra, hogy egy tanítványozó szolgálat
indulhasson. Jézus is tanítványozással, tanítványok gyűjtésével
kezdte. (János 1,35kk)
Nagyobb
csoportok ifivezetői azzal küzdenek, hogy szeretnének sokat adni
minden ifisüknek, de egyszerűen nincs elég idejük arra, hogy
mindenkivel komolyan, személyesen foglalkozzanak, kapcsolatot
építsenek, tanítványozzanak, lelkigondozzanak. Egy egy-két fős
„ifi” esetén ez a probléma nem létezik. Gondoljunk akár a
fiatal későbbi életére, akár egy leendő ificsoportra, aminek ez
a fiatal lehet az oszlopos tagja: egy mély, hívő tanítványozói
kapcsolat nagyon nagy áldás forrása tud lenni. De inkább ne is
erre gondoljunk. Gondoljunk ennek a fiatalnak a későbbi életére,
hogy mennyit jelenthet majd neki az, hogy a legzavarosabb, talán
legfontosabb, leginkább formáló években volt egy felnőtt, aki
Istentől indíttatva, Isten igéjére építve belefektetett az
életébe.
A
tanítványozás nem azt jelenti, hogy privát bibliaiskolát nyitunk
és minél több igét tömünk a fiatal fejébe! Erre egyrészt ott
vannak a gyülekezeti igehirdetések, bibliaórák (amiknek a
tanításait nagyon jó utána személyesebb beszélgetésben
feldolgozni új, külön tanítások helyett, átbeszélni, hogyan
alkalmazható ez a személyes életünkre), illetve a közös
bibliatanulmányozás legyen tényleg közös tanulmányozás, ahol a
fiatal szabadon, őszintén elmondhatja az igével kapcsolatos
gondolatait és azt, hogy milyen kapcsolópontokat lát az életére
nézve. Itt van helye a kételyeknek, a vitáknak is, hol mondja el a
fiatal, ha nem itt? (Hogy lépjen túl rajtuk, ha nem mondhatja el
egy hívőnek, aki a kételyeivel együtt is elfogadja?)
Egy
személyes tanítványozói kapcsolatban fontos helye van a
meghallgatásnak, a közös imádkozásnak, a „sima”
beszélgetésnek, lelkigondozásnak, a fiatal életeseményeiben való
részvételnek (kimenni a meccsre, ahol játszik, vagy a zeneiskolai
vizsgáját megnézni), stb.
Értelemszerűen
a szolgáló a saját neméhez tartozó fiatal tanítványozzon ilyen
módon (ha ellenkező nemű az az egy szem fiatal, aki elérhető,
akkor a szolgáló feladata a megfelelő nemű szolgálótárs
megtalálása, munkába állítása és segítse.) Ezek a
tanítványozó alkalmak mind nyilvános helyen ajánlottak
(cukrászda, könyvtár, tér, stb.). Ez egyrészt jó ellenszer a
gyülekezeti épületbe való ösztönös behúzódás ellen (Jézus
azt mondta, hogy „Menjetek el tehát,
tegyetek tanítvánnyá...”, - Máté 5,19 - nem pedig az,
hogy „Hívjátok be tehát...” ), bizonyságtételi
alkalom lehet a világ számára („Kivel beszélgettél tegnap a
pizzériában?” „X.Y a gyülekezetből.” „Mi az, hogy
gyülekezet?” ), és nem utolsósorban védelem mindenféle
félreértés és rosszindulatú támadás ellen.
A
tanítványozás hosszú távú, lassú és valahol a saját módján
működő (idegen szóval: organikus)
folyamat. Fontos, hogy az elején letisztázzuk a célját: olyanná
formálni és formálódni általa, ami egyre jobban hasonlít
Jézusra. (A Pásztorolás-modell célja.) A fiataloknak nem egy
újabb barátra, haverra van szükségük, hanem olyan hívő
felnőttekre, akik meglátják bennük azt, amit Isten is lát bennük
és befektetnek az életükbe úgy, hogy nem a maguk hasznát
keresik. Nem (csak) a nagy, tömeges evangélizációkkal növekszik
Isten országa, hanem a személyes kapcsolatokon, tanítványozáson
keresztül (is): hitből hitbe. (Róma 1,17) Miért ne kezdhetnénk
itt egy ifi alapítását?
További
létszámok:
Ajánlott
irodalom: Organic Discipleship, JoshMcDowell's Handbook on Counseling Youth, Ifjúságépítők (IV. rész - Személyes kapcsolatok), Céltudatos ifjúsági szolgálat (9. fejezet) , a tanítványozás tartalmi részéhez segédanyagnak Barry St. Clair "Lelki növekedés" sorozata közös feldolgozásra,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése