2013. december 5., csütörtök

Egy ragadós példa: a Sticky Church modell és az ifjúsági misszió



Ha valaki a számokat szereti, akkor itt van pár: Larry Osborne, a North Coast gyülekezet lelkipásztora a szolgálata elején pár hét alatt 127 főről 150 főre növelte a gyülekezetét, majd a kezdeti sikerén felbuzdulva a következő három évben 150 főről... 151 főre. Évi egyharmad fős növekedés. Ekkor leszámolt azzal az álmával, hogy egy napon egy (több)ezer fős gyülekezet lelkésze lesz. Szó szerint kitépte az erről szóló lapot a terveit tartalmazó füzetéből, „megölte az álmot” és így szabaddá vált arra, hogy azokkal az emberekkel foglalkozzon, akik ténylegesen ott vannak a gyülekezetében. Két évtizeddel később, ugyanannak a gyülekezetnek a pásztoraként, több mint 9000 ember előtt prédikál vasárnaponként. Isten tehát feltámasztotta a megölt álmot. A kérdés az, hogy mi történt, hogyan jött létre ez a „feltámadás”?

Larry Osborne könyve szerint nem az számít, hogy mennyire jó egy gyülekezet marketingje, de még az sem igazán, hogy mennyire jók azok a programok, rendezvények, amikkel az embereket, leendő megtérőket célozzunk meg. Ezeket ő a gyülekezet „bejárati ajtajának” (front door) hívja. Fontosnak tartja azt, hogy a gyülekezet (vagy esetünkben az ifjúsági szolgálat) bejárati ajtaja minél szélesebbre legyen tárva, de sokkal fontosabbnak tartja azt, hogy a hátsó ajtó (back door), amit a kiosonásra (vagy vérmérséklettől függően a látványos kivonulásra) használnak, be legyen zárva. Magyarán az a közösség növekszik egészséges módon, amiben megmaradnak az emberek, és nem az, amibe többen érkeznek, mint ahányan elmennek. Az utóbbi inkább csak átjáróház és ha tud is számbelileg növekedni, lelkileg kicsi marad. Az egészségesen növekvő közösséghez tehát odaragadnak az emberek.