Egy ragadós példa: a Sticky Church modell és az ifjúsági misszió

Ha valaki a számokat szereti, akkor itt van pár: Larry Osborne, a North Coast gyülekezet lelkipásztora a szolgálata elején pár hét alatt 127 főről 150 főre növelte a gyülekezetét, majd a kezdeti sikerén felbuzdulva a következő három évben 150 főről... 151 főre. Évi egyharmad fős növekedés. Ekkor leszámolt azzal az álmával, hogy egy napon egy (több)ezer fős gyülekezet lelkésze lesz. Szó szerint kitépte az erről szóló lapot a terveit tartalmazó füzetéből, „megölte az álmot” és így szabaddá vált arra, hogy azokkal az emberekkel foglalkozzon, akik ténylegesen ott vannak a gyülekezetében. Két évtizeddel később, ugyanannak a gyülekezetnek a pásztoraként, több mint 9000 ember előtt prédikál vasárnaponként. Isten tehát feltámasztotta a megölt álmot. A kérdés az, hogy mi történt, hogyan jött létre ez a „feltámadás”?

Larry Osborne könyve szerint nem az számít, hogy mennyire jó egy gyülekezet marketingje, de még az sem igazán, hogy mennyire jók azok a programok, rendezvények, amikkel az embereket, leendő megtérőket célozzunk meg. Ezeket ő a gyülekezet „bejárati ajtajának” (front door) hívja. Fontosnak tartja azt, hogy a gyülekezet (vagy esetünkben az ifjúsági szolgálat) bejárati ajtaja minél szélesebbre legyen tárva, de sokkal fontosabbnak tartja azt, hogy a hátsó ajtó (back door), amit a kiosonásra (vagy vérmérséklettől függően a látványos kivonulásra) használnak, be legyen zárva. Magyarán az a közösség növekszik egészséges módon, amiben megmaradnak az emberek, és nem az, amibe többen érkeznek, mint ahányan elmennek. Az utóbbi inkább csak átjáróház és ha tud is számbelileg növekedni, lelkileg kicsi marad. Az egészségesen növekvő közösséghez tehát odaragadnak az emberek.

Bontsuk le a példát egy ifi szintjére. Szeretnénk, ha több ifis lenne, szeretnénk, ha olyan hely lennénk, ahol történik valami, ami pezseg az élettől, amiről beszélnek, (amit sokan lájkolnak...), stb. Ilyenkor kézenfekvőnek tűnik a válasz: szervezzünk egy evangélizációt vagy konferenciát (vagy konferenciát, amin evangélizálunk), jó fej előadót, vicces programokat, jó zenét, nagyon készüljünk rá, ez majd behozza az embereket, ez majd összehozza a tagokat is, elvégre lesz közös cél, képeket ki lehet rakni a közösségi oldalakra, élet lesz, pörgés. Talán így is lesz. Ezt Larry Osborne egy olyan étteremhez hasonlítja, ami nagyon jó reklámkampányt készít, megígér mindent, de nincs normális konyhája és ezért a menü kihívásokkal küszködik és a reménybeli törzsvendégek csak egyszer jönnek és úgy mennek el, hogy ide se jövök vissza, mert átvertek. (27. oldal) Alapszabály: amivel megfogjuk az embereket, azzal tudjuk megtartani őket. Ha a közösség hétköznapi működése és a marketingesemény nagyon különbözik, akkor a kudarc bele van kódolva a rendszerbe.

A szerző nincs ellene az evangélizáló programoknak, de azt ajánlja, hogy a marketing előtt zárjuk be a hátsó ajtót és formáljuk olyanra a közösséget, ami a normál hétköznapi működése során is alkalmas arra, hogy új, külsős tagokat vonjon be. Sőt, ha ez jól működik, akkor igazából már nem is számít, hogy mennyire menő a marketingünk. A legjobb reklám az, ami szájról-szájra terjed, amit barátok, ismerősök ajánlanak egymásnak.

Megjegyzés: Ezt a marketingesek is tudják, de meglepő módon a bibliai módszer is ez. Sehol sem olvasunk az apostoli iratokban arról, hogyan kell evangélizáló programokat szervezni, rendkívüli eseményeket rendezni új tagok elérése céljából. Arról viszont sok szó esik, hogy a hívők élete világít, ízt ad (lámpás, só)a világban, hogy a „betévedő” hitetlent a gyülekezet normális, egészséges működése győzi meg, (1Korinthus14,24-25) hogy az egymással megélt keresztyén közösség megindítja a külső szemlélők szívét (ApCsel 2,44-47 - ennél az igénél érdemes megfigyelni, hogy a gyülekezet belső, a tagok felé irányuló viselkedése vonzza a külsősöket!)

A programok helyretétele mellett a másik dolog, amitől ragadós lesz egy gyülekezet az, ahogy a vezetők a tagokra tekintenek. Larry Osborne számára eleinte a gyülekezet tagjai eszközök voltak, akiket arra akart használni, hogy még több nem-hívőt érjen el. Amikor ez nem történt meg, az frusztrálta a vezetőt és frusztrálta a tagokat is. Rá kellett jönnie arra, hogy a gyülekezet tagjai nem az ő eszközei, hanem a bárányok (juhok), akikkel (lelki)pásztorként foglalkoznia kell. (28. oldal) Gondjukat viselni, táplálni, fejleszteni, növekedésre segíteni őket és ekkor maguktól válnak olyan „eszközökké”, akik elérik az új tagokat. Az egészséges, érett hívő élete evangélizál, de ezt az egészséges, érett hívőt fel kell építeni.

A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a lelki növekedés nem egyenesen arányos a gyülekezeti programok számával és sokféleségével. Sőt, valószínűleg fordítottan arányos vele, főleg, ha ezek a programok, alkalmak túlburjánzanak, egymás vetélytársaivá válnak és leszívják a tagok erejét, lekötik azokat az időpontokat, amiket a tagok a gyülekezetre tudnak szánni. Ráadásul sok gyülekezet nem hajlandó reálisan szemlélni a programjait, szolgálatait és amikor valami már rég nem tölti be a célját, akkor ahelyett, hogy keresztyén módra eltemetnék (megszüntetnék), inkább lélegeztetőgépre kapcsolják, feleslegesen emésztve a gyülekezet anyagi, de legfőképpen lelki erőforrásait (92. oldal).

Megjegyzés: ennek sokszor kegyes mázat adnak. „Most még csak magot vetünk, majd valamikor lesznek gyümölcsei.” „Igét kaptunk erre a szolgálatra, Istentől van, hitetlenség lenne leállítani.” Néha a Concorde-effektus is megfigyelhető. A Concorde (az első és máig egyetlen menetrend szerinti szuperszonikus utasszállító repülőgép) fejlesztésébe már egy csomó pénzt beleöltek mikor kiderült, hogy sohasem lesz nyereséges a dolog. Ennek ellenére folytatták, mert már olyan sokat ráköltöttek, csak nem hagyják félbe: vagyis a végén nem X összeget buktak, hanem X+Y összeget. (Y > X) Viszont ezt könnyebb volt kommunikálni, mintha X összegnél leállították volna - nem is beszélve a valóban szép képekről, amik így készülhettek a gépről.

A North Coast gyülekezetben nagyon odafigyelnek arra, hogy ne legyenek a programok se egymás, se a lelki növekedés vetélytársai. A vasárnapi istentiszteleten kívül ezért csak az igehirdetés alapú kiscsoportjaik vannak (meg néhány specializált szolgálat, pl. katonacsaládok számára, óvodáskorúaknak) és a kiscsoportokban való részvételre buzdítanak minden tagot. (Eszi, nem eszi, nem kap mást, illetve a szerző idézi Henry Ford örökbecsű mondását: a vásárlók bármilyen színben kérhetik a kocsinkat, feltéve, hogy az a szín a fekete... - 96. oldal ) Ha egy programról, szolgálatról nyilvánvalóvá válik, hogy nem éri el a célját, akkor leállítják.

A fenti felismerések három gyökeres változásra késztették a gyülekezetet, elindítva egy olyan úton, ami során két évtized alatt egy 150 fős gyülekezetből egy majdnem tízezer fős, több helyszínen is szolgáló „megagyülekezetté” vált (ez egyrészt fontos a számokat szeretők számára, de ugyanakkor tény, hogy az egészséges lelki élet jellemzője a növekedés, a gyümölcstermés, ami a létszámban is meglátszik. Ebben az esetben ez a számbeli növekedés a lelki növekedésből fakadt, nem pedig mesterségesen, „nem szabályszerű”, az újszövetségi alapelveket figyelmen kívül hagyó eszközökkel kiváltott felduzzasztott jelenlét.)

Tehát a három változás, illetve azok ifjúsági szolgálatra való lefordítása:

1. A bejárati ajtó kitárását célzó programok helyett egészséges lelki vezetők. Isten országa hasonlatos a mustármaghoz (Máté 13,31): a kis dolgokból lesznek a nagy dolgok, a nem látványos szolgálatokból a látványos eredmények. Akárhány ifisünk is van, törekedjünk arra, hogy egy olyan ifi legyen körülöttük és általuk, ami nagy fontosságot tulajdonít az Istenre fókuszáló személyes kapcsolatoknak, ahol van tanítványozás (nem csak ifivezető-pár ifis viszonylatban, hanem ideális esetben az idősebb ifisek foglalkoznak fiatalabb (kevesebb ideje hívő) ifisekkel, gyülekezeti tagok foglalkoznak fiatalokkal akár tanítványozóként, akár kiscsoport vezetőiként – de nem kiszolgálószemélyzetként! (Ajánlott bejegyzések az utóbbihoz: Fogyasszatok, fogyasszatok!, az előbbihez a Hány ifis kell egy ifihez sorozat.) A bejárati ajtó szélesre tárása és a nagyszabású marketing(események) előtt alakítsunk ki egy olyan ifit, amiben minél többen érett, egészséges hívők, ahol minél többen növekszenek lelkileg, ahol az egymással való és a többi generációval való kapcsolatok Isten dicsőségét tükrözik, ahol a fiatal szeretve van, ahol számon tartják, ahol biztonságos környezetben megfogalmazhatja a kételyeit is, ahol neki való módon tanítják. Ez egyrészt bezárja a hátsó ajtót, másrészt az új tagok egy egészséges közösségbe beépülve egészséges hívővé válnak. (Míg egy programorientál „keresztyén-partiarc” közösség jó eséllyel magához hasonlóvá teszi az új hívőket.)

2. A tanítás fókuszában a lelki növekedés áll, nem pedig a meg nem tértek evangélizálása és a “szuperhívők” vállonveregetése. Ha szinte mindig evangélizálunk, a már megtértekek befagyaszthatjuk egy nagyon alacsony lelki szintre. Ha valaki megtért és utána sem hall másról, csak a megtérésről, akkor nem fog tudni továbblépni, sőt, kialakulhat benne az a kényszerképzet, hogy nincs is hova tovább. Ifiben kevesen vagyunk: evangélizáljunk! Konferenciára megyünk, ott lehet, hogy lesznek nem hívők is: evangélizáljunk! Ez egy darabig vállon veregeti a már megtért fiatalt, hogy igen, jól választott, meghozta a döntést, de utána mit kezdjen az X+ötvendedik megtérésre felhívással? A lelkileg igényesebb ifisben megfogalmazódik a gondolat, hogy az ellaposodott hívő életén egy „új” megtérés segítene, de ezzel csak elölről kezdi az egész kört. Nem azt mondom, hogy egy új odaszánás rossz dolog lenne, de felhívnám a figyelmet arra, hogy a születés és az újraélesztés között vannak lényeges különbségek! Egy születés (ha nincs komplikáció, rendellenesség) örömteli dolog, az élet természetes része. Egy újraélesztés, legyen bármilyen sikeres is, annak a jele, hogy valami komoly probléma történt előtte, ezért általában a sikeres újraélesztés után ezzel a komoly problémával foglalkoznak, gyógyítják, kezelik. Épp ezért mikor egy evangélizációra egy régóta hívő ifis (vagy felnőtt) „megtéréssel” válaszol, azt újraélesztésként kellene kezelni.
   Természetesen szükség van az evangélizációra is, de nem a már hívők lelki növekedésének ösztönzése helyett, vagy annak kárára. Ha egészségesen növekvő, érett hívőkből álló ifit akarjunk, tanítsunk sokat a hívő élet magasabb lépcsőiről és ne felejtsük el azt, hogy rendes lelki növekedést csak akkor fogunk tapasztalni, ha személyesen is foglalkozunk a ránk bízottakkal. (Kiscsoport, tanítványozás.) A legjobb evangélizáció pedig az egészséges, áldott, viruló hívő élet!

3. Kiscsoportos szolgálat, ami nem a számbeli növekedésre, hanem a tagok egymással való, Krisztust a középpontba állító kapcsolatainak erősítésére koncentrál. Ebben a pontban ér össze az előző kettő pont. Nem tudunk hatékony kiscsoportos rendszert kialakítani erre érett vezetők nélkül, tehát szükség van arra, hogy megtaláljuk és felkészítsük őket. Ezek a vezetők lehetnek ifisek vagy idősebb gyülekezeti tagok is. Ha kialakulnak és jól működnek a kiscsoportok, akkor Larry Osborne szerint az igazi lelki munka hangsúlya áthelyeződik erre a színtérre, a „nagy” dolgok itt történnek, ahol együtt van a tanítás, a közösség, a szolgálat és Isten imádata. A North Coast gyülekezetben a kiscsoportok a vasárnapi igehirdetést dolgozzák fel beszélgetéseikben, ezzel marad az ige és a gyülekezet egésze fókuszban, de ugyanakkor a csoportok nagyon sokfélék, teret engedve az egyéni különbségeknek.
   Ha ifi szempontjából nézzük, valószínűleg nem tudunk heti két alkalmat összehozni, hogy legyen „rendes”, frontálisan tanítós ifi meg kiscsoportos feldolgozás is, de össze lehet hozni ezt egy alkalomra is, megfelelő igazításokkal. A tanítás akár követheti is a gyülekezet vasárnapi prédikációját, vagy vihet saját témákat is, majd utána kiscsoportokban foglalkoznak tovább, a hangsúlyt áthelyezve a közösségre és a személyes alkalmazásra. Ez viszont azt is jelenti, hogy az ifin a tanítás nem lehet nagyon hosszú, mert egyrészt elveszi az időt a többi, szintén igével foglalkozó résztől, másrészt lefárasztja a hallgatókat és így gáncsolja a kiscsoportos feldolgozást. Egy jó, összeszedett gondolatébresztő tanítást tizenöt-húsz perc alatt el lehet mondani, majd azzal a lendülettel tovább lehet vinni a kiscsoportokba. Ezek a kiscsoportok ideális esetben többé-kevésbé állandóak és saját vezetővel rendelkeznek, vannak közös jellemzőik de egyedi sajátosságaik is, illetve vannak köztük olyanok, amik fel tudják venni a teljesen új látogatókat is. Ezzel az első alkalommal betérő vendégeket is egyből be lehet kapcsolni az ifi vérkeringésébe, elkerülve a „ott voltam, hozzám se szóltak”, illetve „most mégis mi a fenét mondjak neki?” problémákat.

Természetesen ez a megközelítés akkor működik leginkább, ha nem csak az ifi, hanem az anyagyülekezet is hasonló hangsúlyokkal rendelkezik, ha ott is működnek kiscsoportok, amikbe jó eséllyel az ifisek szülei is beletartoznak. Egy fiatal hívő számára nagy áldás az, ha a szülei is növekvő, érett hívő életet élnek, szoros, lelki közösségbe tartoznak. Ez, a közvetlen hatásai mellett egy nagyon jó példa és minta is lehet, illetve egy lelkileg növekvő tagokból álló gyülekezetben sokkal könnyebb olyan tagokat találni, akik részt tudnak venni bármilyen szolgálatban, beleértve az ifjúsági missziót is. 

Ez az igazi ragadós példa.

Larry Osborne: Sticky Church (Leadership Network Innovation Series), Zondervan, 2008

Kiscsoportokról szóló bejegyzésekcímkéje.

Tanítványozásról szólóbejegyzések címkéje.

Letölthető .pdf ifin vagy gyülekezetben használt beszélgetésvázlatokkal, kérdéssorokkal.