(Részlet Neil Cole "Természetes gyülekezet" c. könyvéből)
Japánban tanítottam, amikor azt
álmodtam, hogy Heather, a lányom alapított egy gyülekezetet.
Álmomban a szoba tele volt fiatalokkal akik az Urat dicsőítették.
Mikor hazautaztam, elmeséltem neki, csak hogy lássa, hogy gondoltam
rá (és álmodtam róla) odaát is.
Másnap ezt közölte velem:
- Apa, minden barátom benne van!
- Miben? - kérdeztem.
- Abban, hogy elindítsunk egy
gyülekezetet!
Letisztáztam vele, hogy a munka nagy
részét neki kell majd végeznie, én csak egy kicsit fogok segíteni
neki abban, hogy mit hogyan csináljon. Azt mondta, hogy rendben van.
Másnap elintézte, hogy kinél
jöjjenek össze, kitűztek egy estét, talált valakit a dicsőítés
vezetésére és szórólapokat osztogattak az ismerőseiknek az
iskolában.
Miután a közösségük már több
hónapja tartotta az összejöveteleit, elmentem én is és együtt
énekeltünk dicséreteket az Úrnak. Éreztem, hogy Isten az örömét
leli bennük. Megkérdeztem tőlük, hogy melyik volt a legnagyobb
gyülekezet, amiben már megfordultak? Dél-Kaliforniában élve elég
széles választékkal rendelkezünk megagyülekezetekből és a
fiatalok válaszai is ezt tükrözték, kétezer főtől
tizenötezerig.
Ekkor azt mondtam nekik, hogy a Sátán
sokkal jobban tart az ő, tizenöt középiskolásból álló kis
gyülekezetüktől, mint azoktól a Godzillaméretűektől. Persze
ezen csak vihogtak és mosolyogva néztek egymásra.
De megmutattam nekik, hogy miért is
gondoltam ezt. Feltettem egy kérdést:
- Figyeljetek csak, hányan gondoljátok
azt, hogy el tudnátok indítani egy olyan óriásgyülekezetet,
amikben már jártatok?
Senki sem jelentkezett.
- Hányan gondoljátok azt, hogy el
tudnátok indítani egy olyat, mint ez?
Erre mindenki feltette a kezét. Lassan abbamaradt a vihogás is. Megkértem őket, hogy nézzenek körbe a szobában, nézzék meg a
felemelt kezeket, majd így szóltam:
- Biztosíthatlak benneteket, ez
megrémiszti a Sátánt!
Ha egy tizenöt éves lány meg tudta
ezt csinálni, neked ne menne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése