A szent lustaság

„Eredj a hangyához te rest...”

Az ember alapvetően egy lusta teremtmény. Nagyon kevesen keresnek maguknak extra elfoglaltságot és a többség örömmel veszi tudomásul, ha nem neki kell valamit megcsinálnia, ha valamit megcsinálnak helyette. Ennek számos oka lehet, a túlterheltségtől, a fáradtságtól kezdve a tanult vagy velünk született tehetetlenségen át a vélt vagy valós korlátainkig. Így van ez az iskolában, a munkahelyen, de a gyülekezetben, így az ifin is. Sokan panaszkodnak arra, hogy nehéz megmozdítani még a rendszeresen alkalmakra járó gyülekezeti tagokat is, fenntartani a lelkesedést, betölteni bizonyos pozíciókat felelős és megbízható emberekkel.

Persze ha egy szervezetben, közösségben mindenki lusta, akkor ez a szervezet, közösség előbb-utóbb megszűnik létezni – még akkor is, ha gyülekezetnek hívják. Ezért a lusta többség kitermeli azokat a tagokat is, akik viszont buzgólkodnak: több feladatot, dolgot is magukra vállalnak, igyekeznek azt minél jobban elvégezni, lelkifurdalásuk van, ha nemet mondanak valamire (ezért nem is nagyon mondanak nemet semmire). Persze mindezt a gyülekezetért, vagyis végső soron Istenért: szolgálatként, idő-, pénz- és tehetségadományként felfogva. Ez a szent buzgólkodás. Ha a gyülekezetben a szent buzgólkodást a lelkész vagy más, teljes időben szolgáló „hivatásos” keresztény végzi, akkor vagy csodálattal emlegetik („mennyit dolgozik az Úrért”), vagy egyszerűen csak annyit mondanak rá, hogy ez a dolga, ezért fizetik. A prédikálástól kezdve a templomtakarításig.

Hosszú távon a szent buzgólkodók nem tudják rendesen végezni a számos elvállalt szolgálatukat, gyakran kiégnek és megkeserednek, a lusták meg maradnak azok, akik voltak.

Hány ifis kell egy ifihez? (7 fő)

Az ifik létszámáról szóló sorozat mai részévek érkeztünk el a hagyományos értelemben vett „ifjúsági csoport” belépőszintjéhez, alaplétszámához. Hét (plusz-mínusz pár fő) már egy „rendes” csoport, bár kissé még emlékeztet az előző részben tárgyalt kiscsoportra – gyakorlatilag egy átmeneti forma, ahol még mindkét kategória dolgai működnek, működhetnek (pozitív és negatív dolgok egyaránt!).

Egy felmérés szerint az amerikai gyülekezeti ifik legjellemzőbb létszáma nyolc fő, tehát lényegében ez a kategória. Érdekes az is, hogy ez az a létszám, amiről azt szokták mondani, hogy ennek már érdemes alkalmat szervezni, igei tanítással készülni (ami sokszor egyfajta módosított – vagy szinte klasszikus – prédikációt jelent, ezt ennyi hallgatónak már „érdemes” elmondani - bár igazából ez inkább kockázatos, mint érdemes, mert nem minden igehirdető képes ilyen kis létszámú hallgatóságnak hatásosan prédikálni, ez inkább egy nagyobb létszámnál használható műfaj.) 

Gyakorlati szempontból ez az a létszám, amivel el tudunk menni valahova két személyautóval vagy kisbusszal, ez fontos, ha konferenciákról, táborokról, extra programokról van szó. Ennyi (lelkes) fiatallal már akár mi is nekiállhatunk programot szervezni, elosztva a feladatokat, bevonva gyülekezeti tagokat.

Ennél a kategóriánál már működőképessé válik a „hagyományos” ifióra modellje is, amikor van egyfajta liturgia (éneklünk, tanítás van, imaközösséget tartunk), de a létszám miatt ez személyesebb, családiasabb – de ugyanakkor már lehetőséget ad a háttérbe húzódásra is. Az ifjúsági alkalom legyen rendszeres és kiszámítható. Nem kell mindig ugyanazt csinálni, de legyen egy ismerős, barátságos rendje annak, ahogy az alkalom zajlik. Ez egyrészt biztonságérzetet is ad a résztvevőknek, tudják, mikor mi jön, mire kell készülni, másrészt ad egy keretet, egy formát - az "ékes és szép rend" az ifin is legyen meg. Ne legyen semmi se kőbe vésve, sőt, legyenek rendkívüli alkalmak is - de csak ott lehet rendkívüli alkalomról beszélni, ahol alapból rend van. Ráadásul ha az ifjúsági alkalom jól elkülöníthető és állandó részekből áll, könnyebb ezekhez a részekhez felelős szolgálókat találni a fiatalok közül. (Éneklésért, játékért, társasjátékokért, ennivalóért felelősök, pl.)