„Eredj a hangyához te
rest...”
Az ember alapvetően egy lusta
teremtmény. Nagyon kevesen keresnek maguknak extra elfoglaltságot
és a többség örömmel veszi tudomásul, ha nem neki kell valamit
megcsinálnia, ha valamit megcsinálnak helyette. Ennek számos oka
lehet, a túlterheltségtől, a fáradtságtól kezdve a tanult vagy
velünk született tehetetlenségen át a vélt vagy valós
korlátainkig. Így van ez az iskolában, a munkahelyen, de a
gyülekezetben, így az ifin is. Sokan panaszkodnak arra, hogy nehéz
megmozdítani még a rendszeresen alkalmakra járó gyülekezeti
tagokat is, fenntartani a lelkesedést, betölteni bizonyos
pozíciókat felelős és megbízható emberekkel.
Persze ha egy szervezetben,
közösségben mindenki lusta, akkor ez a szervezet, közösség
előbb-utóbb megszűnik létezni – még akkor is, ha gyülekezetnek
hívják. Ezért a lusta többség kitermeli azokat a tagokat is,
akik viszont buzgólkodnak: több feladatot, dolgot is magukra
vállalnak, igyekeznek azt minél jobban elvégezni, lelkifurdalásuk
van, ha nemet mondanak valamire (ezért nem is nagyon mondanak nemet
semmire). Persze mindezt a gyülekezetért, vagyis végső soron
Istenért: szolgálatként, idő-, pénz- és tehetségadományként
felfogva. Ez a szent buzgólkodás. Ha a gyülekezetben a szent
buzgólkodást a lelkész vagy más, teljes időben szolgáló
„hivatásos” keresztény végzi, akkor vagy csodálattal
emlegetik („mennyit dolgozik az Úrért”), vagy egyszerűen csak
annyit mondanak rá, hogy ez a dolga, ezért fizetik. A prédikálástól
kezdve a templomtakarításig.
Hosszú távon a szent buzgólkodók
nem tudják rendesen végezni a számos elvállalt szolgálatukat,
gyakran kiégnek és megkeserednek, a lusták meg maradnak azok, akik
voltak.
A lelkészek visszatérő
panasza az, hogy a gyülekezetekben a munka nyolcvan százalékát a
tagok húsz százaléka végzi.
(Neil Cole: Organic Church, 70.
oldal)
Véleményem szerint ez a fajta
szent buzgólkodás egyáltalán nem szent. Nem akarom ezzel
lekicsinyelni azt az áldozatot, időt, fáradtságot és odaszánást,
amit a szent buzgólkodók elhívásukat követve Isten országára
szánnak, de ez az út nem biztos, hogy az az út, amit egy
keresztény közösség vezetőinek, kiemelt szolgálóinak követniük
kell.
„Vagy csak nekem és
Barnabásnak nincs jogunk ahhoz, hogy ne dolgozzunk? Ki katonáskodik
valaha is a saját zsoldján? Ki ültet szőlőt úgy, hogy nem eszik
a terméséből? Vagy ki az, aki nyájat legeltet és nem iszik a
nyáj tejéből? (…) Ha mi nektek lelki javakat vetettünk, nagy
dolog-e az, ha földi javaitokból fogunk aratni? Ha mások
részesedhetnek ezekből, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk
ezzel a kiváltsággal, hanem mindent elviseltünk, hogy semmi
akadályt ne gördítsünk Krisztus evangéliuma elé.”
(1Korinthus 9, 6-7.11-12)
Pál a hosszas korinthusi
tartózkodása alatt szolgált és dolgozott, duplán teljes időben,
hogy mindenben segíthesse a korinthusiak gyülekezetét. Azonban
ezzel olyan példát mutatott, amit a rá bízott hívők se nem
értékeltek a helyén, se nem követtek. Ezért Pálnak utólag kell
emlékeztetni őket erre a dologra és nyíltan megmondani, hogy mire
is akarta őket tanítani azzal, hogy saját magát tartotta el,
ahelyett, hogy ezt megkövetelte volna tőlük (amihez joga lett
volna.)
"És ő "adott"
némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat
evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse
a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének
építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia
megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét
elérő nagykorúságra..."
(Efézus 4, 11-13)
A vezetők feladata nem az, hogy
mindent megcsináljanak a rájuk bízott tagok helyett, hanem hogy
felkészítsék Isten népét a szolgálatra. Ennek a felkészítésnek
pedig fontos része az, hogy bizonyos dolgokat (sőt, idővel egyre
több dolgot, végül pedig az összeset) ne csináljanak meg.
Tudatosan. Szeretetből.
Nevezzük ezt a hozzáállást
szent lustaságnak.
A szent lustaság azt jelenti,
hogy ha van olyan dolog, amit más is meg tud(na) csinálni, akkor
nem mi (a vezetők, tanítók) csináljuk.
A szent lustaság azt jelenti,
hogy nem vállalunk el újabb és újabb dolgokat, feladatokat,
szolgálatokat. Akkor se, ha úgy érezzük, hogy mi sokkal jobbak
lennénk benne. Akkor sem, ha tényleg sokkal jobbak lennénk benne.
Hogyan fog a következő generáció munkába állni, ha nincs
lehetőségük kipróbálni magukat? (Amiben benne van a kudarc és
az újrakezdés tanulása.) Ideális esetben egy szolgálónak legyen
egy szolgálata, de azt végezze rendesen.
A szent lustaság azt jelenti,
hogy nem esünk pánikba attól, ha valamire nincs ember és nem
vállaljuk be azért is. Ne az ifivezető pakolja a széket, kenje a
kenyereket, gitározzon, tanítson meg mosogasson egyszerre. (Mert
így, az igeszakasztól függetlenül csak azt tanítja:
„Fogyasszatok, fogyasszatok!”) Mindenki késve érkezik? Ne
várják őket kirakott székek, hozzanak maguknak. Senki sem akar
mosogatni? Ne legyen mosogatnivaló – aki éhes, otthon egyen.
(1Korinthus 11,22) Koncentráljunk arra, ami a valódi szolgálatunk
(ami a szentek felkészítése a szolgálatra ) és mindent ennek a
fényében nézzünk! Ha valamire nincs ember/jelentkező, akkor
próbáljuk ki, milyen nélküle. Lehet, hogy a megszokott dolog
hiánya okoz egy olyan vákuumot, ami odahúz valakit, aki mégis
felvállalja. Lehet, hogy menni fog neki. Lehet, hogy nem. Ha
mindenki mindent tökéletesen tudna elsőre, nem lenne szükség
tanítókra.
A szent lustaság azt jelenti,
hogy nem a lusták vagy a szent buzgólkodók véleménye alapján
ítéljük meg magunkat. Meglepően azonos véleményen tud lenni ez
a két csapat akkor, ha a szent lustasággal találkozik. „Leadja
az egyik szolgálatát? Hát nem neki kellene példát mutatni abban,
hogy többet vállal, mint a mezei gyülekezeti tag?” „Már
többször mást kért fel igei szolgálatra! Nem azért tartjuk,
hogy ő prédikáljon?” „Minket kér meg arra, hogy pakoljuk
össze a termet ifi után! Büdös neki a munka, vagy mi van?” A
szent lustaságot gyakorló vezető tudja, mit miért csinál és
szeretettel el is mondja, akár kérdezik, akár nem. A szent
lustaságot gyakorló vezető együtt szolgáló közösséget épít,
és nem olyan társaságot, ami elvárja azt, hogy kiszolgálják.
A szent lustaság tudja, hogy
végső soron minden az Úr kezében van és hogy nem ő, az emberi
szolgáló végzi az Úr munkáját, hanem munkatárs, akit Isten a
már folyó aratásba hívott el. A szent lustaságot gyakorló
vezető ezért nem görcsöl azon, hogy mi lesz akkor, ha valamiben
kevesebbet vállal, valamire nemet mond, valamit átad valakinek.
Tudja, hogy a vetés magától növekszik, az Úr építi a várost
és az őt szeretőknek álmukban is ad eleget.
A szent lustaság igazából az a
nagyvonalúság, amit csak az Istenben bővelkedő vezetők
engedhetnek meg maguknak
A szent lustaságot gyakorló
vezető valójában egyáltalán nem lusta. Tisztában van vele, hogy
új és új szolgálati lehetőséget, szolgálati területek tárháza
várja őt folyamatosan és alig várja, hogy ezeket felfedezhesse,
új embereket állíthasson szolgálatba és nekik is megtaníthassa
a szent lustaságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése