2014. május 26., hétfő

A szent lustaság

Eredj a hangyához te rest...”

Az ember alapvetően egy lusta teremtmény. Nagyon kevesen keresnek maguknak extra elfoglaltságot és a többség örömmel veszi tudomásul, ha nem neki kell valamit megcsinálnia, ha valamit megcsinálnak helyette. Ennek számos oka lehet, a túlterheltségtől, a fáradtságtól kezdve a tanult vagy velünk született tehetetlenségen át a vélt vagy valós korlátainkig. Így van ez az iskolában, a munkahelyen, de a gyülekezetben, így az ifin is. Sokan panaszkodnak arra, hogy nehéz megmozdítani még a rendszeresen alkalmakra járó gyülekezeti tagokat is, fenntartani a lelkesedést, betölteni bizonyos pozíciókat felelős és megbízható emberekkel.

Persze ha egy szervezetben, közösségben mindenki lusta, akkor ez a szervezet, közösség előbb-utóbb megszűnik létezni – még akkor is, ha gyülekezetnek hívják. Ezért a lusta többség kitermeli azokat a tagokat is, akik viszont buzgólkodnak: több feladatot, dolgot is magukra vállalnak, igyekeznek azt minél jobban elvégezni, lelkifurdalásuk van, ha nemet mondanak valamire (ezért nem is nagyon mondanak nemet semmire). Persze mindezt a gyülekezetért, vagyis végső soron Istenért: szolgálatként, idő-, pénz- és tehetségadományként felfogva. Ez a szent buzgólkodás. Ha a gyülekezetben a szent buzgólkodást a lelkész vagy más, teljes időben szolgáló „hivatásos” keresztény végzi, akkor vagy csodálattal emlegetik („mennyit dolgozik az Úrért”), vagy egyszerűen csak annyit mondanak rá, hogy ez a dolga, ezért fizetik. A prédikálástól kezdve a templomtakarításig.

Hosszú távon a szent buzgólkodók nem tudják rendesen végezni a számos elvállalt szolgálatukat, gyakran kiégnek és megkeserednek, a lusták meg maradnak azok, akik voltak.


A lelkészek visszatérő panasza az, hogy a gyülekezetekben a munka nyolcvan százalékát a tagok húsz százaléka végzi.
(Neil Cole: Organic Church, 70. oldal)


Véleményem szerint ez a fajta szent buzgólkodás egyáltalán nem szent. Nem akarom ezzel lekicsinyelni azt az áldozatot, időt, fáradtságot és odaszánást, amit a szent buzgólkodók elhívásukat követve Isten országára szánnak, de ez az út nem biztos, hogy az az út, amit egy keresztény közösség vezetőinek, kiemelt szolgálóinak követniük kell.

Vagy csak nekem és Barnabásnak nincs jogunk ahhoz, hogy ne dolgozzunk? Ki katonáskodik valaha is a saját zsoldján? Ki ültet szőlőt úgy, hogy nem eszik a terméséből? Vagy ki az, aki nyájat legeltet és nem iszik a nyáj tejéből? (…) Ha mi nektek lelki javakat vetettünk, nagy dolog-e az, ha földi javaitokból fogunk aratni? Ha mások részesedhetnek ezekből, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a kiváltsággal, hanem mindent elviseltünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk Krisztus evangéliuma elé.”
(1Korinthus 9, 6-7.11-12)

Pál a hosszas korinthusi tartózkodása alatt szolgált és dolgozott, duplán teljes időben, hogy mindenben segíthesse a korinthusiak gyülekezetét. Azonban ezzel olyan példát mutatott, amit a rá bízott hívők se nem értékeltek a helyén, se nem követtek. Ezért Pálnak utólag kell emlékeztetni őket erre a dologra és nyíltan megmondani, hogy mire is akarta őket tanítani azzal, hogy saját magát tartotta el, ahelyett, hogy ezt megkövetelte volna tőlük (amihez joga lett volna.)

"És ő "adott" némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra..."
(Efézus 4, 11-13)

A vezetők feladata nem az, hogy mindent megcsináljanak a rájuk bízott tagok helyett, hanem hogy felkészítsék Isten népét a szolgálatra. Ennek a felkészítésnek pedig fontos része az, hogy bizonyos dolgokat (sőt, idővel egyre több dolgot, végül pedig az összeset) ne csináljanak meg. Tudatosan. Szeretetből.

Nevezzük ezt a hozzáállást szent lustaságnak.

A szent lustaság azt jelenti, hogy ha van olyan dolog, amit más is meg tud(na) csinálni, akkor nem mi (a vezetők, tanítók) csináljuk.

A szent lustaság azt jelenti, hogy nem vállalunk el újabb és újabb dolgokat, feladatokat, szolgálatokat. Akkor se, ha úgy érezzük, hogy mi sokkal jobbak lennénk benne. Akkor sem, ha tényleg sokkal jobbak lennénk benne. Hogyan fog a következő generáció munkába állni, ha nincs lehetőségük kipróbálni magukat? (Amiben benne van a kudarc és az újrakezdés tanulása.) Ideális esetben egy szolgálónak legyen egy szolgálata, de azt végezze rendesen.

A szent lustaság azt jelenti, hogy nem esünk pánikba attól, ha valamire nincs ember és nem vállaljuk be azért is. Ne az ifivezető pakolja a széket, kenje a kenyereket, gitározzon, tanítson meg mosogasson egyszerre. (Mert így, az igeszakasztól függetlenül csak azt tanítja: „Fogyasszatok, fogyasszatok!”) Mindenki késve érkezik? Ne várják őket kirakott székek, hozzanak maguknak. Senki sem akar mosogatni? Ne legyen mosogatnivaló – aki éhes, otthon egyen. (1Korinthus 11,22) Koncentráljunk arra, ami a valódi szolgálatunk  (ami a szentek felkészítése a szolgálatra ) és mindent ennek a fényében nézzünk! Ha valamire nincs ember/jelentkező, akkor próbáljuk ki, milyen nélküle. Lehet, hogy a megszokott dolog hiánya okoz egy olyan vákuumot, ami odahúz valakit, aki mégis felvállalja. Lehet, hogy menni fog neki. Lehet, hogy nem. Ha mindenki mindent tökéletesen tudna elsőre, nem lenne szükség tanítókra.

A szent lustaság azt jelenti, hogy nem a lusták vagy a szent buzgólkodók véleménye alapján ítéljük meg magunkat. Meglepően azonos véleményen tud lenni ez a két csapat akkor, ha a szent lustasággal találkozik. „Leadja az egyik szolgálatát? Hát nem neki kellene példát mutatni abban, hogy többet vállal, mint a mezei gyülekezeti tag?” „Már többször mást kért fel igei szolgálatra! Nem azért tartjuk, hogy ő prédikáljon?” „Minket kér meg arra, hogy pakoljuk össze a termet ifi után! Büdös neki a munka, vagy mi van?” A szent lustaságot gyakorló vezető tudja, mit miért csinál és szeretettel el is mondja, akár kérdezik, akár nem. A szent lustaságot gyakorló vezető együtt szolgáló közösséget épít, és nem olyan társaságot, ami elvárja azt, hogy kiszolgálják.

A szent lustaság tudja, hogy végső soron minden az Úr kezében van és hogy nem ő, az emberi szolgáló végzi az Úr munkáját, hanem munkatárs, akit Isten a már folyó aratásba hívott el. A szent lustaságot gyakorló vezető ezért nem görcsöl azon, hogy mi lesz akkor, ha valamiben kevesebbet vállal, valamire nemet mond, valamit átad valakinek. Tudja, hogy a vetés magától növekszik, az Úr építi a várost és az őt szeretőknek álmukban is ad eleget.

A szent lustaság igazából az a nagyvonalúság, amit csak az Istenben bővelkedő vezetők engedhetnek meg maguknak

A szent lustaságot gyakorló vezető valójában egyáltalán nem lusta. Tisztában van vele, hogy új és új szolgálati lehetőséget, szolgálati területek tárháza várja őt folyamatosan és alig várja, hogy ezeket felfedezhesse, új embereket állíthasson szolgálatba és nekik is megtaníthassa a szent lustaságot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése